Mennyire felelősek a zsidók Trianonért….??????
1868-ban parlamentünk minden
józanságot félredobva megszavazta
az Eötvös-féle zsidó emancipációs
törvényt, mely a nemzetiségek után
immár a Galíciából és mindenünnen
tömegesen bevándorló
hitsorsosoknak is korlátlan
lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt
számuk a semmiből 800 ezerre
emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak minden
kulcspozíciót az iparban, a
kereskedelemben, a bankok élén, a
sajtóban, a színházakban, az
oktatásban és a kulturális életben. Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper
végleg megpecsételte sorsunkat; az
izraelita gyilkosok felmentése
egy�=9rtelművé tette, hogy nálunk az
történik, amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük az orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk
világgá.
Mottó:
1, „Ha az ember az igazságnak csak
egy kis részletét is megismeri, és ha
ennek az igazságnak a fel nem
ismerése az övéinek ártalmára lehet,
akkor nincs joga azt ki nem kiáltani –
történjék bármi azzal, aki
kimondja.” (Henri Pozzi)
2, „A békeszerződések nem koporsók,
amelyekből a legyőzötteknek
sohasem szabad kilépniük.” (Benito
Mussolini)
3, „Mindenki hazája szent. Belőlük
egynek elpusztítása is felér az emberi
faj megcsonkításával. Egy nép
legyilkolására irányuló szándék Isten
elleni hadüzenet, támadás az élet
rendje és a történelmi gondviselés
ellen. Lelkiismeretünk szerint
bűntény. Bűneink azonban – hála
legyen Istennek – mégsem
hiábavalóak: elkövetőjükre terhet,
romlást, b=3�ntetést hoznak.” (R. P.
Gratry atya – Notre Dame, Párizs)
4, „Egy nemzet sincs megalázva
azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt
– késsel a torkán – egy végzetes
békeszerződést. Becstelenné válik
azonban, ha nem tiltakozik, ha
tönkretételéhez maga is
hozzájárulását adja. Nem a vesztés a
bukás, hanem a
lemondás…” (Théophile Delcassé –
francia külügyminiszter)
5, „Trianon tehát történelmi tévedés,
földrajzi szörnyszülött, gazdasági
lehetetlenség, igazságtalan
békeszerződés önmagában és
tragikus következményeiben.” (Yves
de Daruvár)
A trianoni katasztrófát a bolsevizmus
évtizedeiben említeni is tilos volt, de
„szalonképes” politikai körökben ma
is kerülendő t�=9mának számít. Ennek
ellenére az utóbbi pár évben számos
jó szellemű, elmélyült,
figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és
monográfia született itthon is, sőt az
emigrációban készült korábbi művek
jelentős része is hozzáférhető a
komolyan érdeklődők számára.
Persze a hallgatag, álmos többség
alig tud erről; szó sincs tehát arról,
hogy a bennük foglalt gondolatok
népünk egészét áthatják, ill.
agymosott, elsivatagosodott tudatát
hasznosan megtermékenyítik. Igen
kevesen vagyunk, akiket e súlyos
nemzeti tragédia állandóan
foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától,
viszonyulásától függetlenül, a belőle
fakadó gondokat és terheket az egész
magyarság a zsigereiben hordozza, s
amíg képtelen eredményesen
megbirkózni velük, addig reménye
sem lehet a megújulásra és
fölemelkedésre.
Felelős hazafiak, becsületes
értelmiségiek sokasága kongatja a
v�=9szharangot, hiszen az eltelt közel
három emberöltőnyi idő alatt népünk
a végpusztulás küszöbére jutott, több
ezer esztendős történelmének
mélypontjára, olyan feneketlen kútba,
ahonnan csak roppant energiák
mozgósításával sikerülhet a
feltámadás. A pesszimistábbak
szerint azonban a nemzethalál
mindenképpen elkerülhetetlen, s
rajtunk már az Isten sem segíthet; itt
már az égi csoda vagy egy
fantasztikus csodasorozat is
elégtelen. Egyre fogyatkozik azok
száma, akik derűsen néznek a jövőbe,
akik még hisznek valamilyen
gyökeres fordulatban, s közülük is
kevesen vannak, akik nem kívülről, a
tőlünk nagyrészt független külső
körülmények pozitív változásaitól
várják mindezt. Viszont elenyésző
kisebbségbe szorulnak azok, akik a
kellő ismeretek birtokában nemcsak
passzívan szemlélődnek, esetleg
tudásukat másoknak is átadják,
hanem akik aktív küzdelemre, kitartó
helytá llásra buzdítják a nemzetet,
vagy legalább szűkebb pátriájuk
atyafiságát.
Mert az most már tökéletesen
bizonyos, hogy a trianoni pestist, az
életünket mérges pókként átszövő és
sakkban tartó trianoni rémálmot
csupán egy hatékony egységfrontba
tömörülve, egymással és elszakított
testvéreinkkel megingathatatlan
szolidaritást vállalva, kizárólag a
saját erőnkben bízva, minden
áldozatra és harcra készen
győzhetjük le. Azaz sürgősen
cselekednünk kell, mert ebben az
önző és aljas világban a legszebb
gyászbeszéd, a legalaposabb
bizonyíték, a legkiválóbb
nyomtatvány, a legforróbb
hazaszeretet, a legősibb jog s a
legtökéletesebb igazság is
hatástalan, és alig több az üres
semminél. Haladéktalanul más útra
kell lépnünk, azonnal tennünk kell
valamit túlélésünk, megmaradásunk
érdekében, mert ezt a munkát senki
más, semmilyen álságos
nagyhatalom vagy világbíró hivatal
helyettünk el nem végezheti.
Trianoni számokban, tényekben,
magyarázatokban, publikációkban
immár nincs hiány, ami feltárható és
kibányászható, szinte
maradéktalanul rendelkezésünkre áll,
amit pedig titok és homály fed, az
valószínűleg örökre rejtve marad
előttünk. Ismereteinket legföljebb
pontosítani, árnyalni lehet a további
kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez
a kíváncsi történészek dolga; a
politikusoknak s a nemzetvédőknek
egész más a kötelessége. Jómagam
az utóbbiak közé tartozom, ezért
dolgozatom elsődleges célja: a
meggyújtott fáklya továbbadása, a
gyakorlati iránymutatás.
Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti”
lenni, sem átláthatatlan
adathalmazokat görgetni, sem
bárkiket unalomig ismételni, csupán
a legszükségesebbek tudatos
felhasználásával és fölemlítésével
szeretnék valami újat mondani, =3�m
kerülve a plakátszövegek
frázispuffogtatását. Bizonyítani
akarom következtetéseim
helyességét, elképzeléseim
megvalósíthatóságát, anélkül, hogy
kizárólagosságra törekednék. Azért
fogtam tollat, mert az igazságot nem
lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor
nem titkolt célom az sem, hogy
hatékony fegyvert nyújtsak mindenre
elszánt bajvívó bajtársaimnak,
valamint fölrázzam közönyös, fásult,
lélekben fáradt honfitársainkat, hogy
közülük is egyre többen álljanak a mi
oldalunkra. Már nincs hova
hátrálnunk, a további lemondás és
beletörődés maga az oktalan halál, a
temetők államközi békéje, a
tömegsírok borzalmas status quoja;
míg a bátor önvédelem, a kemény
szembeszállás ellenségeinkkel, a
hősies végvári harc visszahozhat
valamit abból, amit elődeink vérrel-
verejtékkel megőrzött örökségéből
könnyelműen elté kozoltunk.
I. A sátáni békemű történelmi
előzményei, bűnei és a felelősök
Az újabb őstörténeti (régészeti,
antropológiai, genetikai, település- és
gazdaságtörténeti, nyelvészeti,
mitológiai-vallási, kulturális-
művészettörténeti stb.) kutatások
egyértelműen igazolják, hogy a szkíta
(szittya)-turáni fajtájú (nem pedig
finnugor!) magyarság a világ egyik
legrégibb származású ősnépe, mely
számos beolvadt vagy kihalt, esetleg
töredékeiben megmaradt rokonával,
azonos tőről fakadó testvérével
szemben (pl. szumirok, káldeusok,
óegyiptomiak, szabirok, etruszkok,
párthusok, mayák, inkák, kelták,
hunok, avarok, besenyők stb.) a ma
élő nemzetek sorában egyedül őrzi a
legtökéletesebben bolygónk
ő snyelvét, őskultúráját és
őshagyományait.
A mi szebb napokat látott, hatalmas
és dicső nemzetünk többet adott a
világnak, mint bármely pöffeszkedő
ellensége, mint a Föld bármelyik
egyeduralomra törő törpe vagy óriás
etnikuma. A ház- és templomépítést,
a kereket, a kocsit, a vitorlás
dereglyét, az emelőcsigát, az
öntözőrendszert, az
agyagművességet, a kézműipart, az
ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat
és nyilat, a sütést, a főzést, a
sörkészítést, az élelmiszer
tartósítását mi találtuk föl; mi
vezettük be az állattartást, a
földművelést, a törvényeket, az írást s
szükségből, a lovas-nomád kultúrát
(zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú,
szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta,
kumisz…); magas szinten műveltük a
matematikát, a csillagászatot, a
gyógyítást, a szobrászatot,
festészetet, zenét és a k�=6ltészetet is;
miénk a Föld legelső egyistenhite!
(Hol van ettől a zsidók
bálványimádása, személyre szabott,
bosszúálló törzsi Jehovája, s a
Mózes-arcúra formált Ószövetség
összelopkodott passzusai és gyarló
hamisításai?!) A mi vérünkből eredt
Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra,
Árpád, Boldogasszony Anyánk és
Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus.
Hol az az önjelölt vagy „választott”
nép, mely hozzájuk fogható
nagyságokat képes, csak egyet is,
fölmutatni? Isten egyszülött Fia
cáfolhatatlanul a magyari népből
származik; létezik-e ennél méltóbb
elismerése egy nemzet
kiválóságának? – s mi mégsem
tekintjük magunkat kiválasztott
fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk
előtt minden ember és minden
népcsoport egyenlő. (Vagy tán
vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)
Egyes vélemények szerint a Kárpát-
koszorú egy ölelésre tárt karhoz
hasonlít; m ások úgy tartják, hogy egy
anyaméhet formáz (melyhez a Balkán
hegyei jelentik a csatlakozó
petevezetéket), azaz a születő élet
szimbolikus helye; vannak, akik
szerint pont olyan, mint egy emberi
agy, tehát a világ szellemi-lelki
központját hivatott képviselni.
Elvitathatatlan, hogy ez a terület –
mely egyszerre gyönyörű természeti
képződmény és titokzatos, misztikus
vidék – a Teremtő különös
szeretetével övezett eredendő
őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk,
ahol mindig otthon voltunk, s
ahonnan kisebb-nagyobb számban
időről időre kirajzottunk a Közel-
Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe
vagy a többi kontinensre, s ahova
ismételten vissza-visszatértünk, mint
simogatásra vágyó gyermek az
anyaölbe.
E páratlanul gazdag, fenséges és
harmonikus ország évezredeken át
táplálta és védte népünket, minden
szükségeset bőséggel ontott hűséges
fiainak. Nem véletlen, hogy annyi
más n�=9pcsorda próbált betörni ide, s
elfoglalni, elorozni tőlünk jogos
tulajdonunkat. Nekünk nem kellett
hazát szerezni, másoktól országot
rabolni, hiszen előttünk nem élt itt
senki; sem morvák, sem szlávok, sem
latinok, sem semmilyen egyéb náció.
Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni
minket, ezért kellett olykor távolról
hazatérő véreinknek szétcsapni
köztük, nehogy a hívatlan vendég
parancsoljon a házigazdának. Ez a
honvisszafoglalás több lépcsőben
történt, utoljára Árpád fejedelem
törzsei vették birtokukba a kies
Kárpát-Duna-medencét. Trianonig
annak egészét vagy egyes részeit
tartósan nem is tudta elhódítani
senki. Európában és másutt sincs
ilyen változatos táj, ehhez fogható
geográfiai, vízrajzi, gazdasági
egység, valamint hadászati
védelemre alkalmas terület; itt
minden növény megterem, minden
állat megél, minden nyersanyag és
energiaforrás rendelkezésre áll, lakói
teljes öne llátásra képesek.
Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-
medence, mások is örömmel
megszereznének, s egy ilyen büszke,
alkotó nemzetet (bár semmi rosszat
nem csinált nekik!) sokan irigyelnek,
gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl
nem morzsolják, vagy romlásba nem
döntik. Szent Istvántól máig egész
történelmünk az idegenek
aknamunkájáról, ördögi bűntetteiről,
meg-megújuló támadásairól
tanúskodik, melyek ellen – életterünk
és népünk megtartása végett –
folytonos önvédelmi harcokat kellett
vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000
év keserves, véres küzdelmeiben
minden hősiesség, hit és hazaszeretet
dacára egyre fogyatkoztunk,
gyengültünk, zsugorodtunk.
Szent László s az Árpád-házi
királyok, majd Károly Róbert, Nagy
Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül
álltuk a sarat, utána azonban
vereségeink sokasodtak, s ritka
fellángolásaink ellenére sohasem
sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi
szintre. Féregként rágta testünket az
idegen métely, kígyóként nőttek
keblünkön a más fajtájú ragadozó
népek. Nem érezve a később
végzetessé váló veszélyeket, minden
hozzánk menekülőt, hontalan
csavargót oktalanul befogadtunk,
megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi
s vallási egységünket. Mint az ígéret
földjére, úgy özönlött ide rác (szerb),
tót (szlovák), oláh (román), horvát,
sváb (német), zsidó és cigány. E
kései „honfoglalók” békésen,
háborítatlanul, a mi terhünkre
szaporodtak és tollasodtak,
élethalálharcainkban is gyakran a
húsunkba tépő ellenségeinket
támogatták; miközben mi magunkért,
értük s még a „keresztény” Európáért
is verekedtünk. Azokért a sanda
mészárosokért, akik mindvégig
barbár pogánynak bélyegeztek,
kiközösítettek és száműztek a
„kultúrnépek” sorából, akiktől
mákszemnyi jót sem kaptunk, ám
annál több megvetést, árulást,
fosztogatást kellett elszenvednünk.
Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot,
Nagymajtényt, Világost valahogy
mégis kihevertük; tatárok, törökök,
németek s a kisebb vérebek halálos
harapásaiból mindig magunkhoz
tértünk, de tekintélyünk, szerepünk,
mozgásterünk és etnikai arányunk
folyamatosan csökkent. 1910 körül
az eredetileg színmagyar Kárpát-
medencében már csak 52 %-os
minimális többséggel rendelkeztünk.
Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt
példátlanul barátságos és
nagyvonalú nemzetiségi
politikánknak „köszönhető”, másrészt
a kártékony Habsburg-dinasztia
hosszú, te rvszerű fellazításának és
rombolásának eredménye.
Trianonhoz vezető kényszerpályánkat
vizsgálva, a múlt század végének 3
fontos eseményét semmiképpen sem
kerülhetjük meg. Az 1848-49-es
szabadságharcunk durva eltiprását
követő féktelen zsarnokság és
magyarüldözés után, 1867-ben
létrejött a hóhér és áldozata közti
Kiegyezés, megalakult az Osztrák-
Magyar Monarchia. Ez számunkra is
bizonyos látszatszabadságot
biztosított, s lehetővé tette a meredek
gazdasági felívelést, ill. a
polgárosodást; valójában inkább
ürügyet szolgáltatott későbbi
kivéreztetésünkhöz. 1868-ban
parlamentünk minden józanságot
félredobva megszavazta az Eötvös-
féle zsidó emancipációs törvényt,
mely a nemzetiségek után immár a
Galíciából és mindenünnen
tömegesen bevándorló
hitsorsosoknak is korlátlan
lehetőségeket nyújtott.
Pár év alatt számuk a semmiből 800
ezerre emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak minden
kulcspozíciót az iparban, a
kereskedelemben, a bankok élén, a
sajtóban, a színházakban, az
oktatásban és a kulturális életben. Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper
végleg megpecsételte sorsunkat; az
izraelita gyilkosok felmentése
egyértelművé tette, hogy nálunk az
történik, amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük az orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk világgá.
Ezek a minden eddigi ellenségünknél
mohóbb és kíméletlenebb döglegyek
módszeresen fogtak belső
leépítésünkhöz, szemtelen
tönkretételünkhöz és
fölzabálásunkhoz.
Cion bölcsei már a századfordulón
kiadták a jelszót: meg kell
szereznünk a magyarok hazáját! E
kettős, Habsburg-„kazár” szorításban
népünk cél nélkül vergődött,
bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, ősi hagyományaitól,
szokásaitól fokozatosan megfosztva,
„finnugorrá” lefokozva tengette sivár
életét. De lelketlen főuraink s az
élvezeteket hajszoló dzsentrik sem
sokat törődtek nemzetünk
nyomorúságával, sőt inkább a még
megszerezhető koncon marakodtak.
Nagy látnokunk, Istóczy Győző és
világos fejű társai, vagy Prohászka
Ottokár, Bangha Béla és mások hiába
figyelmeztettek az idegen
térfoglalásra, hiába jósolták meg a
közelgő földrengést, nem igazán
hallgatott rájuk senki.
Már jóval a háború és Trianon előtt a
nyugati hatalmak ill. a Habsburgok
több ízben fölbíztatták, föllázították
ellenünk az amúgy is egyre
öntudatosabb és pimaszabb
nemzetiségeket, valamint a
határainkon kívül élő testvérnépeiket.
Ezek irredenta vezetői eleinte
titokban, később egyre nyíltabban
készültek országunk részbeni vagy< br> teljes megszállására; látszólag
„jogaikért”, „egyenlőségükért” léptek
föl, közben alattomos, hazug,
agresszív propagandával gyűlöletet
keltettek a magyarság ellen;
elmaradottságuk fő okát a magyar
elnyomásban megjelölve. Holott
Európa egyetlen országában sem
élveztek akkora szabadságot, olyan
garantált esélyegyenlőséget a
kisebbségek, mint nálunk. A mi
hazánkban nemhogy nem üldöztek
senkit származásáért, hanem
valóságos paradicsomi állapotok
uralkodtak más régiókhoz képest (pl.
Franciaország, Spanyolország, Brit
Birodalom, Oroszország stb.), azaz
szinte minden ésszerű kívánságot
gálánsan teljesítettek törvényhozó és
végrehajtó szerveink, gyakran az
államalkotó magyarság rovására.
Pedig óvatosabban kellett volna
bánnunk az engedményekkel, mert
ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a
szélsőséges pánszláv, pángerm� �n,
nagyromán és zsidó területhódító
törekvések. Magyarország történelme
során mindig csak ősi határait,
lakóinak szabadságát, életét védte;
legföljebb az ellenség kiverése vagy
támadásának megelőzése végett
léptünk idegen földre (ill. olykor
szövetséges kötelességeink
teljesítése okán), de sohasem
területrablás szándékával. A
küszöbön álló világháborúhoz tehát
semmilyen érdekünk nem fűződött, s
a kontinens kormányfői közül egyedül
Tisza István volt az, aki határozottan
tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit
később emiatt orvul meggyilkoltak!).
A háború főként az Antant érdeke volt,
mely politikai-gazdasági elsőbbségét
a feltörekvő Központi Hat almak
(elsősorban a Monarchia)
szétrobbantásával és eltaposásával
próbálta megőrizni.
Ténylegesen azonban az akkor még
láthatatlan, ám igencsak számottevő
szabadkőműves-zsidó világmaffia
provokálta ki, hiszen a harcokból s a
sikeres befejezést követő
osztozkodásból ő húzhatta a
legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó
ádáz küzdelmekben egyik fél sem
győzött; az I. világháború kimenetelét
az USA belépése döntötte el, nem
annyira katonai erejével, mint a
liberális Wilson elnök 14 pontjával.
Ennek lényege, hogy elismeri a népek
önrendelkezési jogát, s a
békeszerződéseket,
határmódosításokat nem győztesek
és legyőzöttek kötik meg, hanem
egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás
eseteknél pedig népszavazást
alkalmaznak, azaz az önkénnyel
szemben mindenütt az igazságot és
méltányosságot juttatják érvényre.
Valójában ez a nagyszerű,
demokr atikus elvrendszer csupán
mézesmadzag, fondorlatos csalétek
volt, mert a Párizs környéki
békeparancsokban pont az
ellenkezője valósult meg, hideg,
kegyetlen, logikátlan, embertelen
módon; az abszurd színjáték
csúcsaként maga Wilson is
megtagadta (szemétre hajította!)
korábbi magasztos elveit.
Elmaradtak tehát a mindent eldöntő,
legvéresebb végső ütközetek. A
fegyverszüneti egyezmények alapján
(senki sem kapitulált!) a hadseregek
békésen visszatértek országaikba.
Meg kell említenünk, hogy a
magyarok remekül állták a próbát, s
mindenütt határainkon kívül, idegen
területeken harcoltak, a Kárpát-
medence földjét egyetlen ellenséges
csizma sem tiporta. Hazatérésüket
az általános kimerültség, a fájó
veszteségek ellenére sem vereségként
élték meg. Több mint hiba, szörnyű
bűn volt azonban leszerelni és
föloszlatni őket.
Azok a zsidók, akik a
leghangosabban ordibáltak a háború
mellett, most hirtelen mind pacifisták
lettek, elszánt békepártiak, még a
katonák puszta látványa is irritálta
őket. (Micsoda pálfordulás a
„damaszkuszi úton”!) A magyar
honvédség ekkoriban nemcsak
Közép-Európában a legnagyobb
létszámú, legütőképesebb fegyveres
erő, hanem szükség esetén képes volt
elrettenteni vagy visszaverni bármely
nagyhatalmat is, amennyiben
kalandor akciókat kezdeményez
ellenünk; a Kisantant csapatait pedig
fél kézzel megsemmisítette volna.
Egy hazánkat oroszlánként
védelmező nemzeti hadsereggel
szemben a „győztesek” semmilyen
megalázó, sértő békét nem
kényszeríthettek volna ránk, és egy
zsebkendőnyi földet sem rabolhattak
volna tőlünk. Ahogy a Kemál Atatürk
vezette hősies török honvédek is
meghiusították országuk
szétszabdalását, s az utolsó szálig
kiverték a betolakodókat Anatóliából.
Mi pedig ahelyett, hogy emberi és
anyagi erőink javát mozgósítva
fölálltunk volna a határokon,
berendezkedve egy sziklaszilárd
körkörös védelemre, fölültünk az első
kaftános szirénhangoknak s
katonáinkat szépen hazaküldtük. Így
aztán az oláh, cseh és rác martalócok
úgy jöttek be, mint kés a vajba, s
minden ellenállás nélkül könnyedén
elfoglalták és kifosztották az egész
országot, még Budapestet is.
Trianon tulajdonképpen a létező
demarkációs vonalakat szentesítette
új országhatárokként, a magyar
tárgyaló felet meg sem hallgatva.
(Stromfeld Aurél vörös felkelői és a
nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek
el néhány biztató győzelmet északon
és nyugaton, rajtunk ez már nem
segített.) Mielőtt mások felelősségét
firtatnánk, maradjunk még a saját
portánkon. Megbocsáthatatlan
bűnöket követett el a hazai zsidóság
abban is, hogy 1919-ben
kirobbantotta a szovjet mintájú
patkányforradalmat; mely nemcsak
mérhetetlen károkat okozott, hanem
további undort és példastatuálási
szigort váltott ki a magyarságot
amúgy sem kedvelő trianoni
hentesekben. (Károlyi Mihály, Linder
Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és
egyéb cégéres gazemberek felelőtlen,
mocskos tevékenységükkel nem
csekély mértékben járultak hozzá
megcsonkításunkhoz; valójában egy
külső hittestvéri megbízatást
teljesítettek, ezzel is ürügyet
szolgáltatva bosszúszomjas
sírásóinknak.)
Párizs környékén, Versaillesban,
Neuillyben és St. Germainben
kizárólag a „győztesek” ítélkeztek.
Lelkiismeretüket, becsületüket (ha
volt!) félredobva, az emberi és isteni
törvényeken átgázolva megalkották
Európa történelmének legnagyobb
hazugságát és szégyenét, a tucatnyi
háborúnál kártékonyabb, a jövőt is
kínosan beárnyékoló sátáni
békeművet. Ezzel igen komoly
szenvedéseket, veszteségeket okoztak
Németországnak, Ausztriának,
Bulgáriának és Törökországnak, de
nagyságrendekkel súlyosabb
problémákat hazánknak.
Magyarországot irgalmatlanul
felnégyelték; nem büntették, hanem
kivégezték, és pokolba taszították!
Azt a lovagias kultúrnemzetet
mészárolták le és rabolták ki
mindenéből – gonosz cselszövéssel
és erőszakkal – , amelynek Nyugat-
Európa a múltban életét és
műveltségét köszönhette, s melyet
szemtől-szemben most sem
győzhettek volna le.
A látható és megnevezhető külföldi
bűnösök mindössze a jéghegy
csúcsát képezik, mellyel védtelen
népünk hajója Trianonban
(Titanicként) ütközött. A főbb
gyilkosok, az igazi méregkeverők, a
gúnyhatárok térképrajzolói, a
gyötrelmes feltételek és jóvátételek
kidolgozói, a tárgyalóasztaloknál
ülők színpadi súgói mindvégig a
háttérben maradtak, s a piszkos
munkák elvégzését, az áldozat
kibelezését és föltrancsírozását
előretolt bábjaikra bízták. Ha név
szerint nem is tudjuk tetemre hívni a
főkolomposokat, azért ismerjük őket.
Leszögezhetjük tehát, hogy 1920.
június 4-én, 2 éves vajúdás után, az
alvilág fortyogó bugyraiból napfényre
okádott trianoni szörnyszülöttért a
különféle titkos, jól álcázott pénzügyi
és politikai szervezetek, a
szabadkőműves páholyok (pl. Grand
Orient) és a világhatalomra törő
militáns zsidóság a legfőbb
felelősök! Sújtsa ezért őket örökös
átok s a magyarok Istenének rettentő
villámai! Azért persze a többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok.
Ezerszer bűnös Franciaország
(Clemenceau, Tardieu, Poincaré,
Berthelot), Anglia (Lloyd George,
Seton-Watson), Amerika (Wilson),
Oroszország (Sazonov), valamint
Csehország (Masaryk, Benes),
Románia (Bratianu, Titulescu) és
Szerbia (Pasics).
A lista korántsem teljes…Sovány
vigaszként, az igazság kedvéért azért
említsünk meg néhány olyan
személyt is, akik határozottan
ellenezték ezt a gyalázatot, sőt
később lehetőségeiket kihasználva
egyesek tettek is ellene: az olasz
Nitti, a francia Pozzi, az angol lord
Rothermere, az amerikai Bandholtz,
az orosz Lenin (!), a magyar Apponyi,
majd később Mussolini, Hitler és
Horthy. Egyes vélemények szerint
elsősorban szomszédaink a vétkesek,
mivel céljaik eléréséért a
nagyhatalmakat galádul
megtévesztették. Nem érthetünk
velük egyet. Igaz, hogy az
utódállamok voltak Trianon
elsődleges haszonélvezői, s
képviselőik, vezetőik a „tudatlan”
döntéshozó kat lepénzelték,
ringyókkal boldogították, ill. a
térképeket, az etnikai arányokat, az
összes adatot és egész történetüket
meghamisították, s minden
iratukban, propagandakiadványukban
hitványul hazudtak, hogy mohó,
feneketlen önzésüket kielégíthessék;
azonban, ha a „nagyok” nem lettek
volna eleve rosszhiszeműek, ha
érdekelte volna őket a tényleges
igazság, akkor meghallgatják a
másik felet is, elfogulatlan
bizottságokkal kivizsgáltatják a valós
helyzetet, csak a hiteles forrásokat
fogadják el, s a kétséges esetekben
mindenütt kiírják a nemzetközileg
ellenőrzött népszavazást (melyek
eredményei előtt a magyar küldöttség
föltétel nélkül meghajolt volna!).
Sajnos sehol nem így történt (Sopron
kivételével!), ezért haragunk,
megvetésünk alól ők sem nyerhetnek
feloldozást.
A trianoni szerződés a
világtörténelem legrosszabb,
legkegyetlenebb, legördögibb békéje,
mel y a fő vesztes Magyarország
számára örökre kiheverhetetlen és
elfogadhatatlan. 325411 km²-es
területünkből elkoboztak 232448
km²-t (71,5%), s mindössze 92963
km²-t (28,5%) hagytak meg;
20886487 fős népességünkből
elragadtak 13271370 főt (63,6%), s
nekünk csupán 7615117 fő (36,4%)
maradt; azaz elvesztettük hazánk
3/4-ét, lakosságunk 2/3-át s magyar
testvéreink 1/3-át (közel 3,5 millió
főt). Ilyen mértékű csonkítást
egyetlen „vesztes” sem szenvedett
(pl. Németország területének és
népességének egyaránt 10%-át,
Bulgária földjének 8%-át vették el).
A Csonkaország körvonalait úgy
szabták meg, hogy sehol se legyen
természetes, védhető határa. Nem
törődtek az etnikai és nyelvi
határokkal se, hanem belevágtak a
nemzet élő húsába, és színmagyar
tömböket faragtak le rólunk,
tősgyökeres magyar vidékeket
raboltak el, állítólagos stratégiai és
v asúthálózati szempontok matt, no
meg persze dús alföldi
termőföldjeinkből is harapni akartak
valamicskét. Így az a rémregénybe
illő helyzet állt elő, hogy országunk
körös-körül önmagával határos, azaz
a határ menti szűk sávban él mintegy
1,5-2 millió honfitársunk, nagyrészt
olyan ősi városainkban, mint
Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad,
Arad, Temesvár, Szabadka stb. A
„békeapostolok” felszámoltak egy
soknemzetiségű birodalmat (az
Osztrák-Magyar Monarchiát), s
létrehoztak helyette 3
soknemzetiségű országot
(Csehszlovákia, Románia,
Jugoszlávia).
Magyarországot teljes leszerelésre
utasították: tilos volt sorozni,
mozgósítani, nem lehettek kiképzett
tartalékosaink, tankjaink,
repülőgépeink, nehézágyúink, csupán
35 ezres, könnyű fegyverzettel ellátott
zsoldosseregünk; minden külső
erőszakkal szemben védtelenné
váltunk; bár a „győztesek” is
kötelezt� �k magukat a leszerelésre,
ezt azonban sohasem hajtották
végre, sőt szomszédaink tovább
fegyverkeztek, s ellenünk katonai
szövetséget kötöttek; így együttes
haderejük rövidesen a miénk 10-15-
szörösére fejlődött. Ez a kirívó
aránytalanság szinte vonzza az
erőszakosságot, a hatalmi
túlkapásokat, s komoly csábítást
jelent a magyarság elleni
támadásokra, esetleg a maradék
anyaország szervezett
bekebelezésére (jócskán léteznek már
efféle térképek!).
Nagy-Magyarország fölosztása sem
etnikai alapon (Trianon után a
nemzetiségi viszonyok sokkal
kaotikusabbak lettek!), sem
történelmi jogon (ilyen alapon a
Kárpát-medencére egyedül a
magyarságnak van sok ezer éves ősi
joga!) nem indokolható, a földrajzi,
gazdasági és kulturáli s érvek pedig
még határozottabban ellene szólnak.
A Párizs környéki béke 20 német és
bolgár közül „mindössze” 1-et
szakított el, viszont 20 magyarból 7-
et ítélt idegen rabságra; ugyanakkor
közös országba utalta az egymást
nem éppen szívelő cseheket,
morvákat és tótokat (szlovákokat),
ill. rácokat (szerbeket), macedónokat,
albánokat, horvátokat és vendeket
(szlovéneket). Ezek
figyelembevételével egészen
bizonyos, ha a lakosságra bízzák a
hovatartozás eldöntését, akkor
Magyarország a területének 70-80 %
-át megőrizhette volna. (Ma már
persze az erőszakos be- és
kitelepítések, beolvasztások,
genocídiumok következtében ez az
eredmény jóval szerényebb lenne!) A
békeparancs papíron kötelezte ugyan
az utódállamokat a
kisebbségvédelmi záradékba foglalt
jogegyenlőség biztosítására,
valójában szabad kezet nyújtott a
magyarok durva elnyomásához =3�s
sanyargatásához, anyagi
tönkretételéhez, hiszen a sérelmek
elleni panaszokat soha nem
orvosolták.
Az új határok megbontották a
Kárpátokkal övezett zárt terület
tökéletes földrajzi és vízrajzi
egységét, és öt felé tépték.
Ugyanakkor szétrombolták ideális
gazdasági harmóniáját is, hiszen egy
önellátásra képes gazdag országból
több életképtelen, szegénységre
kárhoztatott országot kreáltak,
melyek magukban nem bírnak
boldogulni; sőt ahelyett, hogy az
utódok elmaradottabb iparát és
mezőgazdaságát felemelték volna a
fejlettebb magyar gazdaság
színvonalához, éppen fordítva, a
virágzó termelést, a korszerűbb
technológiát hagyták elkorcsosulni,
vagy alacsonyabb szintre süllyedni.
Továbbá Csonka-Magyarországot
megfosztották legfontosabb
nyersanyagaitól (só-, érc- és
nemesfémbányák), energiaforrásaitól
(szén, kőolaj, földgáz, v=3�zenergia),
erdeitől, hegyi legelőitől,
gyógyfürdőitől, állatállományának
zömétől és tengeri kijáratától is. A
legérzékenyebb csapás talán
kulturális téren érte a Kárpát-
medencét, mivel 13 millió polgárt
deportáltak egy tündöklő magas
kultúrából egy csökevényes,
alacsonyabb szintre; másképpen
fogalmazva: a Balkán európaivá
tétele helyett Európa tekintélyes
részét balkanizálták, tehát az egész
európai kultúra is pótolhatatlan
veszteséget szenvedett.
Az akkori magyarok önszántukból
soha nem fogadták el ezt az
igazságtalan, megalázó, istentelen
békediktátumot; csupán az új
háborúval, ismételt megszállással és
teljes felosztásukkal való fenyegetés
hatására, országos harangzúgás és
könnyhullatás közepette írták alá a
minden szempontból tarthatatlan
feltételeket; abban bizakodtak, hogy
az első adandó a lkalommal revansot
vesznek eltipróikon, és az utolsó
véráztatta rögig visszaszerzik
területeinket, lakóival együtt. (Nem,
nem, soha! Mindent vissza! Hiszek
Magyarország feltámadásában! Stb.)
Bizonyos határmódosításokra
(néprajzi és gazdasági okokból, ill. a
világbéke veszélyeztetése esetén) a
népszövetségi Alapokmány 19.
paragrafusa, ill. a Millerand-féle
kísérőlevél is ígéretet tett, persze
ezeket maga az Antant se vette
komolyan.
A trianoni szerződés a „győztesek”
táborában sem okozott osztatlan
örömet; az USA képviselőháza
tiltakozásul megtagadta a
ratifikációját, a velünk rokonszenvező
Olaszország képviselői még a
béketárgyalást is otthagyták, de
Anglia és Franciaország
törvényhozásában is éles viták
kereszttüzébe került. Azaz mindenütt
látták a negatívumait, sehol se
tekintették feltétlenül véglegesnek, s
nem zárták ki a revízi ó lehetőségét;
nem kevesen azt is észrevették, hogy
ezzel a „békével” már születése
pillanatában elvetették egy újabb
förtelmes háború magvait,
ugyanakkor azzal, hogy a
magyarokat kiiktatták az európai
politika fősodrából, megteremtették a
fél kontinens akadálytalan
bolsevizálásának feltételeit. Persze
ezek a „szánom-bánom, de mit
tehetnék ellene” című kései kesergők
csöppet sem változtattak a gúzsba
kötött magyarság rémült aléltságán,
ezért az ilyen olcsó vigasztalásoknak
nem is tulajdoníthatunk nagyobb
jelentőséget, mint a becstelenségek,
égbekiáltó bűncselekmények után
megszólaló rossz lelkiismeret
jajszavának.
II. Nyomasztó terhek a
Csonkaországban és az
utódállamokban
Az elmúlt századokban Közép-
Európa vezető hatalma, legnagyobb
politikai-gazdasági-kuturális
kisugárzású állama kétségkívül
Magyar ország volt. Igaz ugyan, hogy
a 150 éves török megszállás 3 részre
szakította, s ezzel erejét alaposan
meggyengítette, egységét
szétroncsolta, de hitét, életkedvét,
öntudatát, faji büszkeségét sikerült
megőriznie és tovább örökítenie. A
török kiverése után az ország
nagyobb része a még önzőbb,
ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-
dinasztia megszállása alá került;
önállóságának, függetlenségének,
szabadságának jelentős hányadát
elvesztette, s alárendelődött a
birodalmi érdekeknek.
Azonban a Habsburgok növekvő
európai befolyása, meghatározó
szerepe ellenére is Magyarország és
Erdély, azaz a Kárpát-medence
maradt a hatalmas nemzetiségi
konglomerátum szíve, éléstára és
kinc seskamrája, még akkor is, ha az
agyközpontot Bécsbe, ill. a hozzánk
képest törpeállamnak számító
Ausztriába helyezték. Szlovák állam
nem létezett (csak a Felvidék!),
Románia (pontosabban Moldva és
Havasalföld), ill. Szerbia
koldusszegény, gyengécske,
elmaradott, despotikus balkáni
szigetecskék voltak. A rebellis
magyarok féken tartására kezdődött
meg az osztrákok szisztematikus
telepítési politikája a 16-17.
században, melynek keretében
Erdélybe mócokat, oláhokat,
szászokat, a Délvidék s az Alföld
meggyérült népességű területeire
rácokat, svábokat, tótokat
költöztettek be.
Magyarországon lényegesen
kedvezőbb körülmények közé
kerültek, mint nyomorúságos
szülőföldjükön, s ezért rendszerint
nem a magyarság, hanem az
osztrákok iránt éreztek hálát (minket
inkább irigyeltek vagy gyűlöltek!),
akik ezt gyakran ki is használták
ellenünk, pl. a Rák�=3czi-
szabadságharcban vagy 1848-49-
ben. Engedékeny, humánus
nemzetiségi politikánkból (amit
Trianon fényében nyugodtan
nevezhetünk öngyilkosnak is!)
egyenesen következett, hogy
többségük a minimális asszimilációt
is elkerülte, megőrizte identitását
(önazonosságát), elleste és felszívta
a magyarok magasabb kultúráját,
majd szeparatista mozgalmakat
kezdett indítani; az elszakadási
törekvések már a századfordulón és a
20. század elején kezelhetetlen
vadsággal jelentkeztek, majd a
háború utáni kedvező széljárást
kihasználva, az ismert aljas módon
érvényesültek.
Nehéz eldönteni, vajon egy országot
megszerezni, megőrizni vagy
(elvesztése után) visszafoglalni
lehet-e könnyebben. Ami minket illet,
hazánkat eredetileg a magyarok
Istene adta nekünk, így hont
foglalnunk nem kellett soha; hosszú
ezredéveken át megőrizni igazi véres-
verejtékes férfimunka volt;
könnyelmű, vétkes eltékozlása ut án
részben vagy egészben
visszaszerezni, azonban igen
bonyolult, szinte megoldhatatlan
feladatnak tetszik. Ami a rablókat és
megszállókat, azaz ellenséges
szomszédainkat illeti,
„honfoglalásuk” egyet jelentett a mi
területeink megszerzésével, ami nem
okozott számukra különösebb
nehézséget vagy áldozatot; eddigi
megtartásuk, további jogtalan
bitorlásuk viszont már keményebb
dió, melybe nekik is beletörhet a
bugylibicskájuk.
Már Kossuth és elődei, de azóta is
számos vezetőnk, gondolkodó
elménk fölismerte, hogy a Kárpát-
Duna-medence népeinek,
országainak valamilyen föderatív
vagy regionális formában együtt
kellene működniük, hiszen többé-
kevésbé (ha nem is egyforma
mértékben) egymásra vannak utalva.
A kölcsönös károkozás, gyűlölködés,
ellenségeskedés, egymás népeinek
gyengítése és irtása nem vezethet
sehova, csak az együttes
pusztuláshoz.
Ez ma is íg y van, ám a Trianon utáni
viharfelhős égbolt eleve meggátolja a
jószomszédi viszonyok kialakítását,
miként tolvaj és meglopott, hóhér és
áldozat közt képtelenség bármiféle
megbocsátás vagy megbékélés
mindaddig, amíg az eredeti
jogállapot (leszámítva a
helyrehozhatatlan károkat,
veszteségeket) valamilyen
elfogadható formában helyre nem
billen; ez irányban az első
gesztusokat, jobbító lépéseket
föltétlenül a bűnösöknek kellene
megtenniük. Sajnos erre nem sok
reményünk lehet, hiszen érdekeink
szöges ellentétben állnak. Az ő céljuk
az, hogy az ölükbe hullott területeket
továbbra is megtartsák, az ősidőktől
ott élő magyarságot pedig
mihamarabb fölszámolják,
beolvasszák vagy szétszórják. A
mienk ellenben az, hogy elveszett
földjeink minél nagyobb hányadát
visszaszerezzük, illetve addig is
biztosítsuk idegen fennhatóság alá
rendelt honfitársaink túl=3�lését,
egyenrangúságát, jogait és
szabadságát, nyelvének,
szokásainak, hagyományainak,
vallásának, kultúrájának
megmaradását és fejlődését. A
megkerülhetetlen alapállapot
fölvázolása után vizsgáljuk meg
párhuzamosan, hogy a trianoni sokk
– 1920-tól máig – miként hatott az
egész térség magyarságára, ill. az
utódállamok többségi nemzeteire.
Mert bárhogy is temetjük,
bármennyire szeretnénk feledni itt is,
ott is, Trianon él, munkál a mélyben s
mindennapjainkban, és mielőbbi
jóvátételre, megoldásra vár. Trianon
ölt a múltban, és most is gyilkol;
fertőz, mint egy vírus, burjánzik, mint
egy rákos daganat!
Trianon nekünk: történelmünk
legnagyobb nemzeti sorstragédiája;
kiheverhetetlen, katarzis nélküli,
folyamatosan jelen idejű fájdalom;
egy olyan kábulat, tartós részegség,
lúgkőmarás, lélekmérgezés, mely
fölemészt, szé troncsol bennünket.
Mindenkire hat, akár tudatosan éli
meg, akár homokba dugja a fejét.
Ebben a drámában nekünk az áldozat
szerepe jutott. A külső nagyhatalmi
kényszer olyan gyógyíthatatlan
sebeket ütött rajtunk, melyekre nem
hoz feledést az idő; még akkor sem,
ha a mai generációknak sem emléke,
sem ismerete nincs a 80 éve
történtekről, jóllehet ebben nemcsak
a több évtizedes kommunista
diktatúra vétkes, hanem a tanárok, az
értelmiség s egy kicsit valamennyien.
A trianoni fogyatkozások félelmetes
számadatai az itthoniaknak gyakran
csak rideg statisztikákat jelentenek,
míg az elcsatolt magyaroknak véres
valóságot, amit másodrendű
polgárként, súlyos terhektől gyötörve
és kiszolgáltatva kell viselniük.
A bányák, gyárak, vasutak, erdők
elvesztését nyugodta n vehetjük
itthoni életszínvonalunk állandó
romlása egyik fő okának; ám az
anyagi károknál sokkal fontosabb az
élet emberi minőségének szinte
kimutathatatlan posványosodása,
éppen magyar testvéreinktől való
elszakítottságunk következtében,
vagy nemzeti kultúremlékeink
megsemmisítése, elzárása, ill.
természeti kincseink
megközelíthetetlensége miatt. A
hazai magyar politikának mindig
kettős felelőssége van: egyrészt
önmagunkkal, másrészt Trianon
„túszaival” szemben; mert
viszonylagos védelmet ők is csak
tőlünk várhatnak. Sajnos a
könnyelmű felelőtlenség, úri (elvtársi)
lekezelés, patópálos nemtörődömség
s a fölfoghatatlan gyávaság most is,
a múltban is jellemezte közéletünket,
elsősorban a befogadottak
(betelepítettek) növekvő
térhódításával, hitvány önteltségével
szemben. Ha észleltük is a veszélyt,
nem tettünk semm it ellene, holott
egyszerű törvényi szabályozással,
szigorúbb határőrizettel is részben
vagy teljesen elkerülhető lett volna
Trianon. Ma pedig kemény,
határozott fellépéssel, a nemzetközi
fórumok állandó bombázásával, a
sérelmek következetes felemlítésével,
a diplomáciai lehetőségek
kihasználásával megkereshetnénk
legalább a veszett fejsze nyelét.
Bizony a mulasztások, az oktalan
közömbösség, a lemondás nemzete
is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért
megillet bennünket – a más
vonatkozásokban jogtalanul és
igaztalanul ránk akasztott – „bűnös
nemzet” címke. Ha mi sem akarjuk, a
világ még kevésbé fogja
hatástalanítani helyettünk az
időzített trianoni aknát.
1920 után a magyarság határokon
belüli és kívüli része egyaránt a
fennmaradásáért küzdött. Meg kellett
találni a kapcsolattartás új formáit,
fel kellett oldani az európai
elszigeteltséget és a Kisantant
halálos szorítását, be kellett fogadni
a több százezer nincstelen magyar
menekültet, meg kellett indítani a
Csonkaország gazdasági és kulturális
vérkeringését, meg kellett kísérelni a
nemzeti egység tudatának ébren
tartását stb. A két világháború közti
magyar külpolitikát egyetemesen
áthatotta a revízió gondolata, a 30-
as években már hivatalos
kormányprogramként is fölvetették,
amit az olaszok és a németek is
pártfogoltak, sőt elvben a „győztes”
hatalmak sem utasították el.
A Párizs környéki béke
„területrendezéseinek” egyenes
következménye volt a II. világháború,
amit a közhiedelemmel ellentétben
mégsem a revansra vágyó
tengelyhatalmak kezdeményeztek,
hanem a gazdaságilag és katonailag
roppant magas szintre jutott
Németország megsemmisítését
szorgalmazó Anglia és
Franciaország, ill. a felhergelt
Szovjetunió provoká ltak ki –
leginkább azonban a háttérből
operáló, minden kulcspozíciót a
kezében tartó zsidó világelit
számláját terheli –, azzal, hogy
Hitleréket olyan csapdába csalták,
hogy egyszerűen nem tehettek mást.
Sem a németek, sem mi nem
akartunk háborúba keveredni, csupán
békés úton visszaszerezni az
elcsatolt területeinket. Ha pedig ez a
részünkről nem sikerül, legfeljebb
abban voltunk érdekeltek, hogy a
Kárpát-medencét megszálljuk, de
semmiképpen sem abban, hogy
katonáink százezrei távoli
harctereken essenek el. Az
irányunkban továbbra is ellenséges
angol-francia-amerikai-orosz
magatartás miatt nem maradt más
lehetőségünk, mint a japán-német-
olasz-magyar szövetség, ez viszont
az ismert röppályára lökött
bennünket. A két bécsi döntéssel
(1938-ban és ’40-ben) átmenetileg
visszanyertük a Felvidék déli részét
és Észak-Erdélyt, ill. visszafoglaltuk
Kárpátalját C3�s 1941-ben Bácskát
(ezzel ténylegesen is beléptünk a
háborúba; emiatt Teleki Pál úgy
érezte, nem élhet tovább!).
Területünk közel duplájára nőtt, s
rabságban élő testvéreink többsége is
– örömmámorban úszva – visszatért
az anyaországhoz. E gyors és
látványos sikerekért később súlyos
árat fizettünk. Ez a háború sokkal
borzalmasabb volt, mint az első, s
ezúttal nem fegyverszünet, hanem
feltétel nélküli kapituláció lett a vége.
A veszteseket – köztük minket is –
megszállták, embertelenül
megbüntették, s a múlt hibáiból mit
sem okulva, az 1947. február 10-i
párizsi szerződésben helyreállították
a trianoni határokat (tőlünk még 3
falut elkoboztak, Kárpátalját
Csehszlovákia „átengedte” a
szovjeteknek, ill. kiiktatták az
eredetileg is csak papíron létező
kisebbségvédelmi paragrafusokat).
Előzőleg Teher� �nban, Jaltában és
Potsdamban a győztesek, az igazi
háborús bűnösök (Sztalin, Churchill
és Roosevelt, majd Truman)
fölosztották Európát a
judeoimperializmus s a
cionbolsevizmus közt; hazánkat s a
földrész közép-keleti részét odalökték
a vörös medve karmába. Újra
kifosztottak, leigáztak bennünket
(előbb a németek, majd az oroszok és
csatlósaik), szomszédaink pedig oly
kaján elégedettséggel vették vissza
ősi földünket, mintha örökösen az
övék lett volna.
45 évig tombolt a talmudista-
kommunista terror: pribékjei előbb
nyílt szadizmussal, majd némileg
lecsillapodva, de mindvégig igen
tudatosan és szervezetten irtották
népünket; törvényen, jogon,
igazságon, szabadságon, nemzeti
érdekeinken átgázolva, tulajdonunkat
elkobozva, k ultúránkat,
hagyományainkat, vallásunkat,
szellemünket szétroncsolva egy
pokolnál is rosszabb
rabszolgavilágot teremtettek. (Ezen
még a század legtündöklőbb
forradalmának és
szabadságharcának fellángolása is
csak pár napig tudott változtatni
1956-ban.) Ebben a fojtogató
légkörben nemzeti öntudatról,
önbecsülésről, hazaszeretetről,
fajvédelemről, határrevízióról szó
sem lehetett; önmagunkért se
tehettünk semmit, nemhogy kettős
elnyomásban kornyadozó magyar
testvéreinkért.
Mindent a szocializmus építésének, a
„béketábor” hidegháborús harcainak,
a kapitalizmus túlszárnyalásának, a
„baráti” országok szoros
összefogásának, azaz egy idióta,
vérgőzös álomnak rendeltek alá,
melyhez képest huszadrangú kérdés
volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a
magyarság. 1948. december 10-én
az ENSZ Egyetemes Emberjogi
Nyilatkozata ugyan kinyilvánított a,
hogy minden népnek joga van az
önrendelkezésre, majd az 1975-ös
Helsinki Záróokmány mindezt
megerősítette, sőt a békés
határmódosítások lehetőségét is
fölvetette, de ez csak annyit ért, mint
négernek a napozás. 1989 után végre
mindenütt enyhült a zsarnokság,
majd megbukott a totális diktatúra,
ám ami fölváltotta, az sem lett
sokkal szívderítőbb; csupán egy ál-
rendszerváltás, egy vadkapitalizmus,
egy álszent demokrácia, egy
liberálkozmopolita metamorfózis, egy
olcsó köpönyegfordítás tehetetlen
szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk;
ugyanazok rendelkeznek most is
fölöttünk, akik milliomos elvtársakból
százmilliós „polgárokká” (értsd:
bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma
nincs akasztófa, csak egzisztenciális
függés, nincs politikai börtön, csak
hajléktalan menhely; egy élősdi
kaszton belül nem létezik bűn, a
tömegek számára pedig nincs
igazság, a ke veseknek ma mindent
szabad, a sokaságnak meg semmit
sem lehet. Távozott a ruszki,
besomfordált a jenki, kimentek a
tankok, ránk törtek a bankok; most
„Európába igyekszünk”, de a
semmibe jutunk.
Ennyi viszontagság után észre se
vesszük már, pedig minden
szerencsétlenségünk, valahány
megoldatlan gondunk, egész
balsorsunk mögött fekete rémként ott
tornyosul Trianon. De fölemlítése ma
sem tanácsos, bizonyos körökben a
puszta ráutalás is borzongást kelt,
nemhogy az ellene kívánatos
cselekvés. Szomszédaink hiába
mutatják ki a foguk fehérét 80 éve,
hiába szorongatják a torkunkat
lankadatlan szorgalommal, azért mi
tovább játsszuk a jóhiszemű ostobát,
s rendre elpuskázzuk minden
történelmi lehetőségünket a
magyarság egyesítésére és
megmentésére. Ahelyett, hogy a
létező összes alkalmat
megragadnánk, s határozott,
következetes lépéseket tennénk a
rendezés felé, minden
kezdemény ezést továbbra is
átengedünk a rablóknak, valamiféle
egyoldalú „jószomszédság” hamis
illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron
kiharcolnánk a magyar népcsoportok
(kisebbségek) teljes egyenjogúságát,
egyéni és kollektív önrendelkezését,
területükkel együttes
visszacsatolását, olyan tragikomikus
alapszerződéseket kötünk
ellenségeinkkel, melyeknél gyávább,
farkcsóválóbb önkéntes lemondást
még nem látott a világ. Őrült
öngyilkosok döfik magukba így a tőrt!
(Mostanában kaptam egy szomorú
levelet a Duna túlpartjáról, melyben
révkomáromi barátom – egyebek
között – az alábbiakat írja: „Úgy
érezzük, hogy Magyarország már
végleg lemondott rólunk. Itt most mi
csak utóvédharcokat tudunk folytatni,
amikben lassan felmorzsolódunk.”)
Alaptételként megállapítható, hogy
valamennyi utódállamban, – így
Rom�= 1niában, Csehszlovákiában
(majd Szlovákiában),
Jugoszláviában (majd Szerbiában,
Horvátországban, Szlovéniában),
Ausztriában s a Szovjetunióban
(majd Ukrajnában) – bármilyen
rendszer volt is hatalmon a
szélsőjobbtól a szélsőbalig (tehát
fasizmus vagy kommunizmus,
királyság vagy köztársaság, diktatúra
vagy demokrácia), a
magyarellenességben egyformán
megegyeztek, legföljebb a népirtás és
a hátrányos megkülönböztetés
mértékében jelentkeztek bizonyos
árnyalati különbségek,
hangsúlyeltolódások, az elérendő
céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a
külső nyomásgyakorlás alakulásának
függvényében. Az is mindegyik
országra fönnáll, hogy óriási
ellentmondás van az írott
alkotmányok, deklarált törvények,
rendeletek s a tényleges gyakorlat, a
valóság között; sőt a kisebb-nagyobb
atrocitások, magyarüldözések
nemegyszer a hivatalos
korm�A1nyprogram és pártprogramok
szerves részét képezik, de legalábbis
nyílt vagy burkolt támogatottsággal
bírnak.
Konkrétabban kimondva, a magyar
nemzetrészek helyzetét mindenütt a
kulturális elnyomás, az oktatási és
egyházi intézmények, a sajtó
fölszámolása vagy korlátozása, a
múzeumok és kiállítások fontosabb
anyagainak elrejtése vagy magyar
jellegének meghamisítása, a
műemlékek és temetők rendszeres
rongálása, az anyanyelv száműzése
vagy használatának megnehezítése,
rendőri és közigazgatási terror,
jogbizonytalanság és jogi
diszkrimináció, soviniszta szellemű
törvényhozás és végrehajtás,
aránytalan közteher, vagyonelkobzás
és szándékos anyagi tönkretétel, a
kollektív népcsoporté rdekek
érvényesítésének merev elvetése, a
nemzeti és történelmi tudatukból való
kiforgatás (pl. a hármas halom és
kettős kereszt tótok általi ellopása,
Mátyás „román” királlyá minősítése,
Ausztriában a Habsburg-ellenes
1848-as forradalom jogtalan
lázadássá szégyenítése és
ünneplésének tiltása stb.), az
anyanemzettel való kapcsolattartás
akadályozása, az ígéretek és
szerződések semmibevétele stb.
jellemzi. A bizonytalanságból és
igazságtalanságból fölhorgadó, a
képtelenségek és abszurditások
tömkelegéből fakadó trianoni átok
(sokk, szindróma, pszichózis)
egyaránt káros hatással van a
vesztes magyarságra, de a
„jutalmazott” utódokra is.
A mi népünkön (hovatartozástól
függetlenül) 80 év alatt úrrá lett a
közöny, a beletörődés, a
megalázottság, a kiszolgáltatottság,
a megvertség , a lemondás, a
magárahagyottság, a kishitűség s az
önfeladás érzése. A megszállókon
pedig elhatalmasodott a rettegés (a
revíziótól, ill. a magyar
feltámadástól), a féktelen gyűlölet
(azok iránt, akiknek ártottak!) és
agresszivitás, a szemérmetlen
hazudozás, a történelemhamisítás
(pl. dákóromán teória, nagymorva
tévképzetek; ugyanakkor a
magyarság barbár pogányként,
gyilkos zsiványként, förtelmes
hódítóként való lefestése), az irigység
(állandó kisebbségi komplexus a
magyar kultúrfölény és valódi ősiség,
kiválóság láttán) kényszere. Szinte
„össznépi feladatként” élik meg
homogén nemzetállamuk
létrehozását, ill. a magyarság
fölmorzsolását; a legcsekélyebb
humanizmust félredobva, görcsösen
törekszenek elrabolt országrészeink
megtartására (szerintük ezzel
érvényesül a „tört�A9nelmi igazság”!),
sőt alkalmasint további
terjeszkedésre is. Minden
szomszédunk az egész világon
élénkíti a bennünket rágalmazó és
lejárató propagandáját (az kiabál,
akinek a háza ég!), ugyanakkor
katonai és titkosszolgálati téren
(fokozott magyarellenes kémkedés és
diverzió!) szorosan összefog ellenünk,
mintegy föltámasztva a korábbi
Kisantantot. Könnyedén tehetik,
hiszen Magyarországnak 1945 óta
semmilyen válaszlépése nincs.
Részünkről ez aligha
„nagyvonalúság” vagy egyszerű
figyelmetlenség, sokkal inkább
tervszerű nemzetveszejtés. (Nem
meglepő, hiszen 55 éve nincs magyar
nemzeti kormányunk!)
Néhány éve egy hosszabb
tanulmányomban („Árva templom
beomló ég alatt” – lásd az azonos
című könyvemben!) már eléggé
részletesen megvizsgáltam az
erdélyi, felvidéki, délvidéki,
kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi
vagy lajtabá nsági) és az emigrációba
szétszóródott magyarság állapotát,
szenvedéseit, létszámának alakulását
és megmaradási esélyeit. Most
csupán a legdurvább sérelmeket
említeném meg, ebben sem törekedve
teljességre, mert a gyászos lista vég
nélkül folytatható. Előzőleg azonban
vessünk egy pillantást
hozzávetőleges (kutatásaim szerinti)
számarányunkra az egyes
országokban. Romániában ma a
magyarság 11% (Erdélyben 28%), a
szétválás előtti Csehszlovákiában 6%
(Szlovákiában, azaz a Felvidéken
18%), Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján
18%), a fölrobbanás előtti
Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban
22%, Horvátországban 1%,
Szlovéniában 0,2%), Ausztriában az
emigrációval együtt 0,7% (a
Várvidéken 3%).
A tendenciózus hamisítások
(csökkentések, lekerekítések) miatt
pontos ismereteink nincsenek;
csupán az biztos, hogy abszolút
számunk általában fogy (legjobb
esetben stagnál), míg relatív
(összlakossághoz viszonyított)
arányunk mindenütt meredeken
zuhan. Ez világosan rámutat a
többségi nemzetek nagyobb
szaporulatára, de utal az erőszakos
beolvasztási politikára, a magyarság
elvándorlására s az esetenkénti
brutális megtizedelésére, valamint az
eredeti etnikai összetételek ki- és
betelepítésekkel történő
megbontására is. A statisztikákból az
is következik, hogy a Kárpát-medence
újraegyesítéséért folytatott csatánkat
elsősorban demográfiai téren
nyerhetjük meg, vagy veszíthetjük el.
Erdély vonatkozásában már a
karizmatikus püspök, Márton Áron
hangoztatta, hogy pusztán azzal, ha
túlszaporodjuk az oláhokat,
visszavívhatjuk szülőföldünket (lásd
a koszovói albánokat!). Ez mindenütt
érvényes, míg fogyás esetén
valamennyi területen megindul a
magyarság csángósodása (bizony
már az anyaországban is!).
Trianon �B3ta az utódállamok vezetése
gyakorlatilag mindent elkövetett a
magyarok elűzésére, bekebelezésére,
likvidálására, életminőségének
tönkretételére – olykor békés,
„törvényes” úton, máskor erőszakkal,
nem ritkán lemészárlásukkal próbált
célt érni. Isteni szerencse, hogy „a
magyar falat” eddig még
lenyelhetetlennek és
emészthetetlennek bizonyult, azaz
fönnakadt az elvetemült kannibálok
torkán. Romániában Antonescu
csapatai és a vasgárdisták, 1945
után pedig Maniu hordái s a
bolsevisták gyilkoltak és
kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl.
ezrek kivégzése, tízezrek elhurcolása
a Duna-deltába, majd 1956 után
tömeges bebörtönzések). A 60-as
években fölszámolták a Székelyföl d
autonómiáját, majd megszüntették a
kolozsvári Bolyai Egyetemet.
Ceausescu különösen vérszomjas
„magyarzabáló” volt, elég csak
hírhedt falurombolási,
városrendezési, telepítési és ortodox
templomépítési terveire gondolni. A
„Kárpátok Géniusza” kivégzése után
színre lépő posztkommunista Iliescu-
Funár páros rögtön az 1990-es
marosvásárhelyi pogrommal indított,
majd a Vatra Romaneasca-szerű
szélsőséges szervezetek bevonásával
megakadályozták a magyar egyetem
visszaállítását, az elkobzott egyházi
vagyonok visszaadását, elfogadtak
egy szégyenletes iskolatörvényt, s
mereven elutasítottak bármiféle
autonómiatörekvést. A legújabb
kormány sem különb, még egy
egyszerű pápalátogatást sem
engedélyezett a magyar hívek
körében. Az „Apokalipszis könyvének”
irtóztató fejezete az elszigetelt
moldvai csángók (hivatalosan
„katolikus románok”!)
megpróbáltatása; őket érte a
leggonoszabb elrománosítási hullám,
anyanyelvű iskoláik, magyar papjaik
és képzett vezetőik még ma
sincsenek, önazonosságukat így
képtelenek megőrizni.
Csehszlovákiában a (ma is érvényes!)
Benes-dekrétumok minden magyart
háborús bűnösnek nyilvánítottak, s
törvényen kívül helyeztek; ezért
összes vagyonukat elkobozták,
intézményeiket, iskoláikat
fölszámolták, százezreket
Magyarországra („lakosságcsere”!)
és a Szudéta-vidékre deportáltak, ill.
eltótosítottak („reszlovakizáltak”). A
„hontalanság évei” után áttértek a
pusztítás „finomabb” formáira: pl. tót
kolóniák betelepítése színmagyar
vidékekre, adminisztratív eszközökkel
a nyelvhasználat ellehetetlenítése, a
bősi erőmű felépítésével a Csallóköz
tönkret� �tele. Az 1992-es kettéválás
után a Meciar-féle újfasiszta
„demokráciában” folytatódott az
iskolák szétverése, emlékezetes ügy
volt a Fradi-szurkolók kommandós
megtámadása, s a közigazgatási
rendszer ravasz területi
átszervezésével mindenütt sikerült a
magyarságot kisebbségbe szorítani;
de nem meglepő az autonómia
megtagadása, a magyar egyetem
elszabotálása, végül a diszkrimináló
nyelvtörvény megszavazása sem. A
Jugoszláviához került Bácskában és
Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác
partizánjai 40-50 ezer ártatlan
magyart kínoztak meg és végeztek ki
balkáni kéjmámorban; majd enyhébb
módszerekkel folytatták honfitársaink
fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát”
követő nacionálkommunista
Milosevics megszüntette a vajdasági
(és koszovói) autonómiát; 1991-től
kezdve pedig a horvátok, a
bosnyákok s az albánok elleni véres
háborúkkal (melyekben a magyarok
különösen sokat szenvedtek!)
próbálta meg elodázni a trianoni
kényszerállam széthullását, hiába. A
Seselj-Arkan-féle fegyveres
szabadcsapatok s az elszakadt új
államokból menekülő rácok most a
Vajdaság ellen fordultak, s immár a
végső exodus küszöbére juttatták a
szerencsétlen magyarságot. A
Szovjetunióhoz került Kárpátalján
szinte a teljes férfilakosságot (kb. 40
ezer főt) „málenkij robotra” hurcolták,
s a haláltáborokból (Gulágról) csak a
töredékük tért vissza. (Sztálinnak „a
magyar kérdés csak vagonkérdés”
volt.) Később is mérhetetlenül sokat
szenvedtek; 1989-ig semmilyen
kulturális és politikai szervezetük
nem lehetett, a minimális
nemzetiségi jogokat is megtagadták
tőlük. Ma az ukrán maffia
szorításában vergődnek;
népszavazással is megerősített
(ruténekkel közös) autonómiájukat
máig sem kapták meg. V�= 1llalkozás,
munkalehetőség alig akad számukra,
fizetést gyakran hónapokig nem
látnak, s szörnyű helyzetüket még az
1998-as árvíz is tetézte.
Nem hunyhatunk szemet a fölött,
hogy a trianoni kór nemcsak a
leamputált részeket, a határokon
kívülre rekesztett magyar milliókat
kezdte ki, hanem ugyanúgy
megtámadta az anyaországot is;
azaz a „cechet” közösen fizetjük.
Lassan, sunyin araszolva juttattak
bennünket odáig, hogy súlyunkat,
szerepünket tekintve Budapesten
éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint
Pozsonyban vagy Kolozsvárt.
Mindenütt sápad, gyengül,
visszahúzódik a magyar gondolat, és
halódik, bukdácsol az azt hordozó
nemzet; kivesznek, elsorvadnak a
legfőbb szellemi műhelyek,
elapadnak, megzavarosodnak a
legtisztább erkölcsi, eszmei és
művészeti ősforrásaink. Mindent
elönt a fertőző és bomlasztó, zagyva
euroatlanti moslék. A bűnözők, az
országvesztők megint az ártatlanság
képében tetszele gnek, s farizeus
szólamokkal sommásan ítélkeznek a
vétlen többség felett, leginkább
azokat elmarasztalva, akik nem
hajlandók megbocsátani a
gonoszságot, nem képesek felejteni
üldöztetésüket, akik nem tudnak úgy
tenni, mintha semmi se történt volna.
Ám amíg az ostoba, szerencsétlen
rabszolgákban, s az agymosástól
megmenekült, öntudata foszlányait
még őrző maroknyi magyarságban
legföljebb tehetetlen, vak düh vagy
ökölbe szorított, ütni kész harag
ágaskodik, addig Istentől
elrugaszkodott megrontóiban hegynyi
gyűlölet halmozódik, és irgalmatlan
önigazoló bosszúvágy munkál. A
jólétben tobzódó árulók, a törpe
senkik, a cinikus „demokraták”, a
szociálliberális csatornatöltelékek
röhögve és ordítva üzente k hadat az
egész társadalomnak, az évszázados
tradícióknak, az értelmes emberi
életnek. A saját szabadságuk és
karrierjük nevében káoszba fojtják a
rendet, föláldozzák a magyarságot
megtartó értékeket, áthágják a morált
és a törvényeket. Piedesztálra emelik
az erőszakot, a homoszexualitást, a
diszkózenét, a drogfogyasztást, a
prostitúciót, a romboló szektákat, a
sztárkultuszt és más devianciákat.
Leborulva imádják a pénzt, a
„másságot”, a gátlástalan törtetést, a
gennyes hazugságot, a média
„véleményformálóit”, és
legszívesebben mindenkit
megölnének, aki nem tart velük, aki
megtagadja talmi elveiket, rothadó
nihiljüket, kloákaszagú
választottjaikat s egész elmebajos,
dicstelen világukat.
Valahol létezik (léteznie kell!) egy
titkos forgatókönyv, mely a
történelmi Magyarország zsidó kézre
játszását, zsidó elbirtokl� �sát vázolja
föl. A világuralomra törő önjelölt
kiválóságok, a kontinenseket,
nemzeteket behálózó bankok és
multinacionális cégek fajtiszta
vezérei, az átlagot semmiben fölül
nem múló megpróbáltatásaikból
holocaust-legendát, szánalmas
gázkamra-mítoszt és pompás üzletet
gyártó „túlélők” immár nyugodt
bázist, védhető világközpontot,
kizárólagos rendelkezésű,
„elvitathatatlan” jogosultságú új
hazát akarnak maguknak szerezni, a
magyarság rovására. A Közel-
Keleten, a háború után,
meglepetésszerűen végrehajtott
államalapítás nem váltotta be
elképzeléseiket, és a harcias, szintén
szemita (sémi) arab tengerben nincs
tovább maradásuk, ez ma már akárki
számára nyilvánvaló. Ezért vált oly
kitüntetetté érdeklődésük a békés
természetű, vendégszerető (hogy ne
mondjam: h�= Clye!), a gyengéket és
legázoltakat mindig pártoló
magyarság országa iránt. Mert itt – a
minimális ellenállás, az egészséges
önvédelem hiányában –
hasonlíthatatlanul könnyebb,
akadálytalanabb a betelepülés és a
térfoglalás, mert itt néhány év alatt
elérhetik azt, amit Izraelben hosszú
évtizedek alatt sem sikerült.
Ennek érdekében a magyarországi
politikában és gazdaságban máris az
ő strómanjaik, szálláscsinálóik
irányítanak mindent; ügyesen
fölvásárolták valamennyi
stratégiailag fontos ágazatunkat,
zsebre tették bankjainkat, gyárainkat,
kereskedelmi vállalatainkat,
bányáinkat, energiatermelésünket,
földjeink többségét, övék a
parlament, a bíróságok, a
tömegtájékoztatás, a meghatározó
kultúrintézmények, egyetemek,
főiskolák és alapítványok zöme, őket
szolgálja csaknem minden. Eközben
a magyarság sebesen morzs olódik,
szegényedik, züllik és fogyatkozik;
öntudata, nemzethűsége,
szolidarítása, fajvédelmi ereje egyre
csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok
tömeges bevándorlása, beözönlése
előtt. A képzetlen, lumpenizált,
legyengített bennszülött
emberhalmaz jó lesz kiszolgáló
személyzetnek, földtúró jobbágynak,
éhbérért robotoló aljamunkásnak.
Aztán ha a Csonkaország már
teljesen a markukban lesz, sor kerül a
trianoni revízióra is. Addig azonban
beszélni sem ildomos róla, hiszen a
szintén kevésre becsült, de velünk
szemben általuk is föltüzelt,
vehemens tót, oláh, ukrán, rác
farkasok végezzék csak el a piszkos
magyarirtást, abban a tévhitben, hogy
önmaguknak dolgoznak, s a saját
trianoni javadalmaik jövőjét
építgetik. Ám éppen ez lesz a
vesztük, mert a zsidóság e különösen
barbár népirtásra hivatkozva – egy
nürnbergihez hasonló nagyszabású
komédiában E2�� szépen elperli majd a
mi ősi területeinket a méltatlan
orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz is
„határmódosítás” az „igazság és
emberiesség” nevében, csakhogy a
visszatelekkönyvezett Kárpát-
medencét azontúl már Nagy-
Izraelnek hívják.
Ez „Cion bölcseinek” legújabb
jegyzőkönyve, mely félelmetes
pontossággal működik, s jelentős
részében már meg is valósult. Talán
így, ilyen formában nincs leírva sehol,
de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni
bárki a hitelességét? Mert azzal, ha
agyrémnek, szélsőséges
elképzelésnek, fasiszta irománynak,
antiszemita koholmánynak bélyegzik,
még nem bizonyítják az ellenkezőjét.
Viszont cselekedeteik, magyarfaló
módszereik, egész világkampányuk
mind-mind a titkos forgatókönyv
szükségszerű létét igazolják,
méghozzá napnál fényesebben.
Régóta készültem már – elsőként! �93
szólni erről, most végre megtettem.
Nem baj, ha megköveznek érte, nem
számít, ha nem hisz nekem senki
(Cassandrának se hittek!); fontos,
hogy egyre többen ismerjék, és
országszerte (világszerte!)
beszéljenek róla. Ebben látom
ugyanis a folyamatok egyetlen
hatásos ellenszerét. Vagyis, ha nem
képesek „csőbe húzni”, csöndes
álcázással vagy harsány blöfföléssel
csapdába csalni bennünket; azaz, ha
tudják, hogy mi is tudjuk…Mert ők
időről időre „megszondázzák” a
közvéleményt, föl akarják deríteni,
mit és mennyit tűr még a magyar.
(Sajnos mérhetetlenül sokat!) Hiszen
a gyakori holocaust-ünnepségek,
kibuc-szervezések, a „kárpótlási”
követelődzések, a címergyalázások,
bőgatyázások, n em zeti nagyjaink
besározása, Himnuszunk és
hagyományaink gúnyolása, a
folytonos antiszemitázások, a
honalapító Árpád törzseinek részbeni
„elzsidósítása” (kazárosítása!), a
Hermann Nitsch-féle marhavéres,
disznószaros „kiállítások”, az Efraim
Kishon-szerű gnómok
„jópofáskodása” stb. egyszer rájuk is
veszélyessé válhatnak. Legutóbb
középületeken ilyen falfirkák jelentek
meg: „Takarodj magyar, ez már
Izrael!” (Magyar Fórum, 1999.
szeptember 2.). Vajon meddig
folytatják így, vajon mikor tapasztjuk
be mosdatlan szájukat?! Hol az a
határ, amikor fölsikolt egész népünk,
hogy ne tovább élősdi sáskák,
pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!
III. Vérző sebeink gyógyításának
kötelessége és lehetőségei
Semmilyen szerződés, egyetlen
katonai megszállás sem tarthat
örökké, s nem akadályozhatja meg
egy nép föltámadás át. Amit nem az
igazságnak megfelelően rendeztek el,
nem lehet végleges. Magyarország
sohasem ismerheti el azt a
csonkítást, melynek áldozatává vált,
és semmilyen pártnak, kormánynak
vagy államfőnek sincs joga
lemondani bármiről nemzetünk
nevében. Európa kommunizmus utáni
újjászületése, a létbiztonság
megszilárdítása, a félig-meddig
felszabadult rab nemzetek fölemelése
is összeférhetetlen Magyarország
földarabolásával. Ne tekintsük tehát
lehetetlennek, eleve esélytelennek a
jogos magyar követelések
teljesítését. Bár a föntiek éppen azt
tanúsítják, hogy eddigi
könnyelműségünkkel, felelőtlen
passzivitásunkkal még a meghagyott
Csonkaországot is elveszíthetjük, s
valóban csekély reményünk lehet egy
jelentős revízióra, két sarkalatos tétel
mégis mellettünk szól.
Az egyik, hogy a kisebbségi sorsnak
egyetlen hatásos gyógyírja van: meg
kell szüntetni, azaz érvC3�nyesíteni kell
a nemzeti önrendelkezést. A másik
pedig az, hogy a magyar nemzet egy
és oszthatatlan, tehát részekre
szabdalva is összetartozik. Hajdan
Európa első katonanemzete volt
magyar, harcolt is eleget a hazájáért
mindenféle ordas zsiványokkal. A
végvári vitézeknél vagy a
huszároknál jobban senkire sem illett,
hogy „vérbeli magyart megölne a
béke”. Bezzeg ma az első ágyúszóra
szétfutna a fél ország. Se katonánk,
se fegyverünk, se bátorságunk
nincsen, és félelmetes túlerő állt föl
velünk szemben. Katonai
összecsapást így nem
kezdeményezhetünk, előbb minden
más utat végig kell járnunk,
valamennyi békés lehetőséget ki kell
próbálnunk. A fegyveres megoldás
csak végszükség esetén jöhet szóba,
ha már minden mással kudarcot
vallottunk; vagy ha a helyzet odáig
fajul, hogy magyar testvéreinket nyílt
fizikai megsemmisítés fenyegeti
bármelyik oldalról, akkor nem
hagyhatjuk � �ket magukra, nem
hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk
el gyáván. Akkor legyünk újra inkább
„vad-magyarok”, mint szelíden
sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A
régi latin mondás is úgy tartja
(„Dulce et decorum est pro Patria
mori.”), édes és dicső a hazáért
meghalni. Mindenesetre sokkal
felemelőbb érzés, mint lassú, de
biztos halálunkig ellenségeink talpát
nyalogatni, és alamizsnáért
kuncsorogni. Ám mielőtt még
körülhordoznánk a véres kardot,
vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk,
s amennyiben az országnagyobbítás
mellett döntünk, úgy annak fokozatait
is.
Egyesek szerint ne is kísérletezzünk
semmivel addig, míg a
Csonkaországon belül megfelelően
meg nem erősödünk; a Trianon-
problémát csak ezután szabad
nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez
egy tetszetős, de meggondolatlan
fölvetés. 1920 után valóban bevált ez
a módszer, s a leigázott magyar
lakosság több ségével együtt
bizonyos területeinket is
visszakaptuk, ill. visszaszereztük.
Most azonban nem várhatunk karba
tett kézzel évekig, mert semennyi
időnk sincs; hisz határokon inneni és
túli magyarságunk állapota egyre
válságosabb, s pár évtizeden belül
végleg fölszámolhatják egész
nemzetünket ilyen mostoha
körülmények között. A helyes válasz
erre a kérdésre csak az lehet, hogy
párhuzamosan kell küzdenünk a
belső rendszerváltásért és
fölemelkedésért, ill. a külhoni
magyarság érdekeinek hatékony
védelméért.
Mindjárt szögezzük le, hogy 1945-től
máig valamennyi kormányunkat
(köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall,
Horn, Orbán stb.) a képmutatás, a
gyáva beletörődés, a konfliktusok
megkerülése vagy elkendőzése, az
ellenség „barátinak” nyilvánítása, a
legkirívóbb esetekben néha óvatos
ejnyebejnyézés jellemezte a
szomszédos � �llamokkal szemben; a
gyakori kisebbségi sérelmek szinte
mindig orvoslás (pláne megtorlás!)
nélkül maradtak, s legtöbbször az
illető ország belügyének számítottak;
azaz puszta legyilkolásunkon kívül
bármit megtehettek velünk, úri kedvük
szerint. Ezen a hazaáruló
magatartáson, az efféle elégtelen
viselkedésen sürgősen változtatnunk
kell! Vegyük észre már, nem azzal
ártunk honfitársainknak, ha a
leghatározottabban föllépünk
mellettük, hanem ha sorsukra
hagyjuk őket! Azt sem feledhetjük egy
pillanatra sem, hogy nem
grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel
párbajozunk, hanem aljas
gazemberekkel, sunyi mészárosokkal
törünk kopját; eredményeket csak úgy
csikarhatunk ki tőlük, ha
alkalmazkodunk hozzájuk, valamint
ha rendkívüli keménységgel,
ravaszsá ggal, okossággal,
szívóssággal vértezzük föl magunkat.
A magyar önrendelkezés politikai-
diplomáciai kiharcolásában az elmúlt
50 évben számtalan lehetőséget
szalasztottunk el, óriási esélyekkel
nem tudtunk vagy nem mertünk élni.
Keseregni rajtuk immár fölösleges, de
többé nem követhetjük el
ugyanezeket a hibákat. Nevetséges
és igen kényelmes álláspont
részünkről az is, hogy ne szóljunk
bele az egyes nemzetrészek dolgaiba,
bízzuk rájuk helyzetük
kommentálását, céljaik és igényeik
megfogalmazását, hisz ők tudják
legjobban, mit akarnak. No ez a
halvaszületés tipikus esete, az ilyen
vérszegény „támogatásból” abszolút
biztosan nem sül ki semmi jó.
Tisztelt mindenkori vezetésünk annyit
már megtanulhatott volna, hogy a
dupla fenyegetettségben,
jogfosztottságban élő magyar
népcsoportok aligha mondhatják ki
büntetlenül a teljes igazságot,
legföljebb furfangosan jelezhetik,
hogy mit szeretnének elérni. Velük
konzultálni, tanácskozni, egyeztetni
persze lehet és kell, de a
követeléseket mindenképpen nekünk
kell a világ elé tárni (korábban
csupán az emigráció vállalhatott
ilyen feladatokat!), hiszen valahány
kisebbségi ügy összmagyar ügy is
egyben. Továbbá igazi súlyt,
nemzetközi fórumok előtti kellő
nyomatékot egyedül az anyaország
adhat bármely önkormányzási vagy
elszakadási törekvésnek; meg aztán
egy kitartó fellépés rendszerint
bátorítólag, ösztönzőleg hat a
kisebbségekre is, míg megszállóikat
éppenséggel elbizonytalanítja vagy
meghátrálásra készteti (pl. az
egyöntetű tiltakozás meghiúsította
„Draculescu” falurombolási
programját).
A magyar (pontosabban a
magyarországi!) kormányok
tagadhatatlanul elfogadják a trianoni,
ill. az 1947-es párizsi
békeszerződést, s legjobb esetben is
legföljebb az emberi jogokért és a
m agyarság bizonyos nemzeti-
kisebbségi jogaiért, valamint a
legdurvább nemzeti sérelmek
enyhítése végett járnak el a
szomszédos kormányoknál, igen
minimális eredménnyel. Ahelyett,
hogy a kárpát-medencei magyarság
lelki, szellemi, gazdasági, kulturális
és – amennyire lehet – területi,
állampolgársági egységéért
bontanának zászlót.
Persze ennek feltétele, hogy végre ki
merjék mondani, hogy elutasítják a
trianoni kényszerbékét, s követelik az
egész fölülvizsgálatát; hisz ma már
minden valamirevaló európai
politikus érzi, hogy a „békemű”
összeroskadt, s a határok
megváltoztathatatlanságáról
szövögetett legenda is régesrég
megdőlt. 10 év alatt tucatnyi új
ország alakult a tarthatatlan trianoni
törpebirodalmak helyén, s ezzel a fél
kontinens térképe ismét
átrajzolódott. A volt Szovjetuniót
leszámítva, Európában már csak a
magyarok s a koszovói albánok (az ő
sorsuk is lassan megoldódik, nagy
áldozatokkal és NATO-segítséggel
kiharcolták maguknak!) élnek
elviselhetetlen kisebbségi
megaláztatásban és jövőtlenségben,
ráadásul a mieink az eddigi 6 helyett
már 8 felé tépve.
Bármit kívánunk elérni a nemzetközi
porondon, bármiféle megoldást
keresünk a magyar problémákra,
kiindulásul meg kell szívlelnünk
néhány axiómát, mert ezek nélkül
meddő küzdelemre leszünk
kárhoztatva.
– Kis népek, nemzeti kisebbségek
egyedül képtelenek eldönteni
sorsukat (vagy csak súlyos
véráldozatok árán); viszont az áhított
nyugalom, stabilitás és világbéke
csak úgy valósítható meg, ha a kicsik
is részesülnek belőle, azaz
szabadságot, függetlenséget (vagy
önrendelkezést), teljes
jogegyenlőséget élvezhetnek. A
nagyhatalmak érdeke és egyben
kötelessége az igazság s a történelmi
jogok érvényesítC3�se, akár hatalmi
szóval is.
– Magyarország külpolitikai
prioritásait (elsőbbségi sorrend)
éppen fordítva kell meghatározni:
legfontosabb az összmagyarság
helyzetének megnyugtató megoldása,
csupán utána lehet jószomszédi
viszonyról, együttműködésről
gondolkodni bármelyik országgal,
míg az euroatlanti (és egyéb)
integráció csak harmadsorban jöhet
szóba. Ebből következik, hogy
magyar véreink magukra hagyásával
szarvashiba volt a NATO-ba lépnünk,
s nem kevésbé lenne bűnös
cselekedet az EU-hoz csatlakoznunk.
– A magyarok sok évtizedes
„eurokonform” lapításánál számos
nemzetiség sokkal jobb
eredményeket ért el, radikálisan durva
módszerekkel. A jelenlegi passzív,
eseménykövető magyar diplomáciát
egy harcos, megelőző, offenzív, sőt
agresszív külpolitikával kell
felváltanunk. A szomszédainkkal
megkötött egyoldalúan lemondó (a
határmódos�= Dtásról stb.), ugyanakkor
az elcsatolt magyarságnak cserébe
semmit sem garantáló
alapszerződéseket azonnali hatállyal
fel kell mondanunk (hivatkozva arra,
hogy a többségi nemzetek még a
bennük foglalt minimális
kisebbségvédelmi téziseket is rendre
fölrúgták!), s ha szükséges, az
utódállamokkal a külképviseleti
kapcsolatokat is meg kell
szakítanunk (a világ előtt ezért
mindenütt őket elmarasztalva, a
magyar népcsoportok folyamatos
üldözése miatt!).
– A rendezések fölvetésekor
Magyarországnak hivatkoznia kell a
nagyhatalmak bűnösségére
(meglehetősen következetes, támadó
hangnemben, egyáltalán nem
„könyörögve”!), hiszen a trianoni
békerendszer az ő kapitális vétkeik,
balfogásaik, szándékos
rosszindulatuk nélkül nem jöhetett
volna létre. Ugyanakkor be kell
nyújtanunk a számlát azért, hogy a
magyarság eddig mindenütt békésen
tűrte az őt érő hátrányos
következményeket, és állandó
vesszőfutása ellenére sem nyúlt
fegyverhez, ill. mellőzte a
„terrorakciókat”; vagy talán az
igazság érvényesítése végett nekünk
is az írek, baszkok, albánok,
csecsenek, palesztinok, kurdok stb.
lényegesen több hasznot ígérő
eszközeit kellene bevetnünk?
– Az igazság akkor is igazság, ha
átmenetileg veszít pozícióiból; a
hazugság és igazságtalanság akkor
is az marad, ha sunyi
manipulációkkal ideig-óráig
győzedelmeskedik. Szomszédainkkal
szemben a jog és igazság mindenütt
a mi oldalunkon áll, tehát a
világközvélemény megnyerése
érdekében folytatandó igen bátor s
nagyszabású propagandahadjáratban
nekünk elég valódi történelmünkre,
ősjogainkra hivatkozni , viszont
mindenütt kíméletlenül le kell
lepleznünk ellenségeink
történelemhamisításait, brosúráik,
adataik hazug jellegét, a magyarság
elleni jogtiprásaikat, és ki kell
emelnünk, hogy amíg a történelmi
Magyarország mindenkor biztosította
kisebbségei zavartalan fejlődését,
addig a mesterséges utódállamokban
a magyarság halálra van ítélve.
– A további magyarellenes
sérelmeket tárgykörük szerint
csoportosítva számon kell tartanunk,
orvoslásuk érdekében szüntelenül fel
kell lármáznunk a nemzetközi
fórumokat, ill. diplomáciai, pénzügyi
és gazdasági úton közvetlen
megtorlást kell alkalmaznunk (pl.
termékeik visszadobása,
határátlépésük megszigorítása,
valutájuk leértékelése, integrációs
törekvéseik megvétózása stb.).
Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy a
területi revíziót elsődlegesen nem mi
vetjük fel, hanem szomszédaink
gy�B1lölködése és embertelen
viselkedése; ugyanakkor úgy kell
tálalnunk a Nyugat felé, hogy ez az
európai béke és stabilitás egyedüli
záloga, vagyis ha korábban hibáztak,
legalább utólag enyhítsenek rajta (ne
felejtsük, a Nyugatnak s az USA-nak
nincs bűntudata vagy „lelkiismerete”,
annál inkább önző érdekei!).
– Elengedhetetlen az anyaországban
folytatott erőteljes Trianon elleni
belső propaganda, az igazság
föltárása, tudatosítása és tanítása, a
magyar nemzettudat és történelmi
tudat megszilárdítása, továbbá az
életszínvonal emelése, a gazdaság és
honvédelem gyors fejlesztése,
technikai és személyi feltételeinek
javítása. A politikában
alapkövetelmény a jogfolytonosság
(1944 óta megszűnt!) visszaállítása,
ill. annak kimondása, hogy hatékony
nemzetépítés csak ősi Alkotmányunk,
a Szentkorona-tan (a magyar
államiság és alkotmányosság őrzője,
örök és hatálytalaníthatatlan) és a
Szent Korona (mint legfőbb birtokos
és közjogi méltóság, ugyanakkor élő
személyiség és Isten országának
jelképe, a vallási-nemzetiségi
ellentétek feloldója stb.) jogainak,
szerepének teljes elismerésével
lehetséges. Szűz Mária (a Magyarok
Nagyasszonya) és a Szent Korona
oltalmát élvező, erőt,
magabiztosságot sugárzó
Magyarország vonzó példájával
bizonyára a trianoni átokkal
megbirkózni képtelen, vicsorgó
szomszédainkat is jobb belátásra
bírja, ami népszavazások esetén már
fél győzelem számunkra.
– Nemzetközi fórumokon a lehető
legalaposabban indokolt, maximális
követelésekkel álljunk elő. Az
elérhetőnek véltnél mindig többet
akarjunk, hogy szükség esetén legyen
miből engedni; a semmiből már nincs
mit föladni. Módszeresen gyűjtsük
össze a nemzetközi szerződéseket,
egyezményeket, az orsz�=1gok közti
megállapodásokat, az állami
alkotmányokat és kisebbségi
törvényeket, s válogassuk ki azok
számunkra kedvező, precedens értékű
paragrafusait, melyekkel
mondandónkat alátámasztjuk, ill.
támadhatatlanná tesszük.
Ugyanakkor az ellenséges
szomszédaink által elkövetett
jogsértések, szerződésszegések,
negatív diszkriminációk föltárásakor
is hivatkozhatunk rájuk.
– A magyar állampolgárság minden
magyart (az emigrációs
szórványmagyarságot nemkülönben!)
megillet, bárhol is éljen. Elcsatolt
nemzetrészeinknek sokkal
komolyabb védelmet nyújthatunk, ha
kettős állampolgársággal bírnak.
Nem törődve a szomszédok
tiltakozásával, a magyar
állampolgárságot és útlevelet
mindenkinek meg kell adnunk, aki
kérvényezi. Azonban ez nem lehet
jogcím senkinek szülőföldje
elhagyására, viszont érezhető
könnyebbséget jelent pl. a
határátkeléseknél (es etleges
vízumkötelezettség alóli mentességet
is!). Amiképp mi fenntartjuk a jogot,
hogy beleszólhassunk az
összmagyarság életébe, kisebbségi
testvéreink (s az emigráció) is
kapjanak erre jogosítványokat az
anyaország vonatkozásában (pl. a
választójog valamilyen formában
történő megadásával; ehhez persze
megfelelően át kell alakítani az
alkotmányt és a választási törvényt).
Nagy melléfogásnak ítéljük a Magyar
Koalíció és az RMDSZ belépését a
szlovák, ill. a román kormányba; az
előzetes feltételek és garanciák
kikötése nélküli elvtelen csatlakozás
nem más, mint a magyar érdekek
tudatos feladása, azaz nemzetárulás;
ráadásul kormánytényezőként e
szervezetek semmivel sem értek el
többet, mint ellenzékben, viszont
kockáztatják azt, hogy a szélsőséges
soviniszták minden nehézségért őket
okolják. Azt is aggasztónak tartjuk,
hogy a felvidéki és a délvidéki
magyarság ennyi párttal, szervezettel
is megosztja önmagát, ahelyett, hogy
ilyen válságos időkben egyetlen
nemzeti érdekképviseletbe tömörülne.
– Nem szabad elfogadnunk az olyan
véleményeket, hogy fájlaljuk ugyan,
de a kérdéses területeket
lakosságcserékkel, betelepítésekkel s
egyéb kényszerekkel már
megfosztották magyar jellegüktől,
ezért az új „realitások”
méltányolásával csupán ésszerű
kiegyezésekre kell törekednünk.
Ellenkezőleg, a népszavazásokból az
elmúlt 80 évben erőszakkal,
céltudatosan telepített lakosságot
szigorúan ki kell zárni, s mindent meg
kell mozgatni visszaköltöztetésük
érdekében. Az olyan tündérmeséknek
sem dőlhetünk be, hogy majd az EU-
s integráció úgyis eltörli („légiesíti”) a
határokat, ezért fölösleges mindenféle
területi változtatás. Ha a határok a
jövőben „láthatatlanná” válnak, s
ilyenformán mindegy, hogy az
Egyesült Európában egy-egy
országrész hova tartozik, akkor miért
ne térjenek ismét hozzánk (vagyis az
egységes Kárpát-medencéhez),
ahova évezredeken át amúgy is
jogosan tartoztak?
– Egyetlen államnak és népnek sem
lehet valódi érdeke, hogy a jelenlegi
feszült, törvénytelen és anarchikus
állapotok fennmaradjanak; az
önrendelkezés elve, a trianoni sokk
feloldása s a magyar revanstól való
páni félelem is megköveteli az
igazságos, méltányos területi és
etnikai rendezés végrehajtását.
Tapasztalataink szerint arra hiába
számítunk, hogy az utódállamok akár
a legkisebb földdarabról önként
lemondanak a javunkra (sőt
hangosan méltatlankodnak a magyar
„szemtelenség” ellen m=3�g egy
egyszerű autonómiatörekvés láttán
is!), inkább kockáztatják, hogy egy
történelmi fordulatban minden
zsákmányukat elveszítsék. Bármely
föderáció, regionális csoportosulás
vagy európai globalizáció csak akkor
lesz életképes, ha a tagországok a
teljes egyenjogúság alapján, szabad
akaratukból s a kölcsönös előnyök
reményében csatlakozhatnak hozzá;
tehát ha nincs köztük gyűlölet,
viszály, ellenségeskedés vagy
kisebbrendűségi érzés. A magyar még
mindig Közép-Európa legerőteljesebb
nemzete, ezért Magyarország lojális
együttműködése nélkül a politikai és
gazdasági újjáépítés sem a Kárpát-
Duna-medencében, sem Európában
nem valósítható meg.
A) A trianoni rendezés számunkra
legkedvezőtlenebb, az utódállamok
számára viszont legkedvezőbb módja
a magyar autonómiarendszer
(önkormányzás) kiépítés e. Ennek
fokozatai: a személyi
(szórványvidékeken), a kulturális
(teljes iskolahálózat, egyetemek,
egyházi intézmények, művelődési
otthonok, színházak stb. – kötelező
utódállami támogatással; valamint
korlátlan anyanyelvhasználat) és a
területi (többségi magyar tömbök
esetén) autonómia, ill. ezek vegyes
kombinációja. Eddig – papíron – két
ilyen létezett (Vajdaság és
Székelyföld), ezeket is megszüntették,
s belátható időn belül nem is tervezik
hasonlók engedélyezését. Ismerve
ellenségeink „húzd meg, ereszd meg”
játékait, számtalan szószegését és
szisztematikus beolvasztási
törekvéseit, még a legtökéletesebb,
alkotmányosan és törvényileg
garantált, számon kérhető
autonómiákat sem fogadhatjuk el
megoldásként. (Belátjuk azonban,
hogy elszakított véreink speciális
helyzetüknél fogva pillanatnyilag
ennél többe t nem mernek követelni.)
Ilyen langyos és kétes eredményt
hozó tervezetet felelős magyarországi
vezetés még ideiglenesen sem
támogathat (arra hivatkozva sem,
hogy az érintettek is ezt akarják!),
ennél mindenképpen többet kell
elérnünk. Az autonómiákat csak úgy
tartjuk megvalósíthatónak, hogy a
teljes revízió (azaz Nagy-
Magyarország visszaállítása) után
mi adjuk meg a hozzánk került
nemzetiségeknek. Európa jövője
szempontjából föltétlenül ez a
változat lenne a legszerencsésebb.
B) Az egykori magyar területek
önálló, független államokat
alkotnának (Dél-Szlovákia,
Kárpátalja, Erdély, Vajdaság),
mintegy beékelődnének a
Csonkaország s a megszállók közé.
Ez némileg kedvezőbb az A-
változatnál, de szintén nem állítaná
helyre a Kárpát-medence földrajzi,
vízrajzi, gazdasági, katonai és
kulturális egységét, továbbá folytonos
féltékenységhez =3�s marakodáshoz
vezetne az anyaország s az
utódállamok között, a mind nagyobb
befolyás megszerzése végett.
Elfogadhatatlan a dolog azért is, mert
a magyarság (Dél-Szlovákia
kivételével) továbbra is mindenütt
kisebbségi kiszolgáltatottságba
kerülne (a ruszinokkal, oláhokkal,
rácokkal szemben), így
megmaradása, fejlődése nem lenne
biztosítva. A 4 tervezet közül ez a
legproblémásabb s leghipotetikusabb
(legutópisztikusabb), valószínűleg a
nagyhatalmak is elzárkóznának előle,
ezért nekünk sem szabad – a
meggondolásán túl – jelentős
energiát fordítanunk a kivitelezésére.
C) Részleges területi revízió,
nagyjából az etnikai határok
meghúzása. Itt határozottan le kell
szögeznünk, hogy alapként szigorúan
csak az 1920 -ban fennálló etnikai-
nemzetiségi összetétel jöhet szóba
(tehát eleve elvetjük az utódállamok
„telepítéspolitikája” nyomán
bekövetkezett természetellenes
„realitásokat”!). Ennek végrehajtása
úgy történhet, hogy a
tömbmagyarságot s az 51 %-os
magyar többségű részeket vita nélkül
visszacsatoljuk, a vitatható, jelentős
magyar kisebbségű területeken pedig
nemzetközileg ellenőrzött
népszavazásokat rendezünk, kizárva
minden ellenséges nyomásgyakorlást
és tisztességtelen befolyásolási
kísérletet. Ennek nyomán
hozzávetőleg (a bécsi döntések s a
magyar katonai visszafoglalások
utáni) 1942-es állapot állna helyre,
esetleg valamivel többet
szerezhetnénk vissza; ezzel
Magyarország területe kb. 180-190
ezer km²-re növekedne.
(Megjegyzem, a Csurka-féle igen
szerény „határmódosítással” nem
lehet mit kezdeni, hiszen könnyedén
lemondana a Délv idék olyan egykor
magyar többségű és stratégiai
jelentőségű városairól, mint
Szabadka vagy Újvidék. Arról nem is
beszélve, hogy a többi országgal
szemben semmilyen követelést nem
támaszt. A hatalmas hazai és
külföldi berzenkedések, támadások
ellenére ez a fölvetés csak a „nesze
semmi, fogd meg jól!” kategóriába
sorolható, bár arra mégis jó volt, hogy
fölmérjük a távolról sem magyarbarát
világelit reagálásait.) Hazafias
magyar csoportok körében talán ez a
változat bír a legnagyobb
támogatottsággal, s a Trianon
igazságtalanságait, gaztetteit
elismerő, semleges nemzetközi
politikusok is ideális megoldásnak
tarthatják. Kétségtelen előnyei, hogy
az etnikai-nemzetiségi viszonyokat a
lehető legkorrektebben rendezi (ami
utólagos, kölcsönös lakosságcserével
tovább javítható!), biztosítja a
magyar nemzetrészek túlnyomó
többségének visszatérését, megmaradását és Magyarországon
belüli szerves fejlődését, ugyanakkor
viszonylag homogén nemzetállamok
jönnének létre, tehát mi is kevés
nemzetiséggel „gyarapodnánk”; az
sem mellékes, hogy „véglegessége”
ellenére is nyitva hagyná a kaput egy
későbbi teljes visszacsatolás előtt. Ez
a területrendezés nemzetiségi
vonalon a lehető legigazságosabb,
valamelyes gyógyírt jelentene a 80
éves magyar gyászra, egy csapásra
mindenütt megszüntetné a trianoni
pszichózisokat, lehetővé tenné, hogy
ellenséges szomszédainkkal békés
partneri kapcsolatokat ápoljunk (a
barátság azért túlzás!), s az eddigi
feszültségek feloldásával kitágulna a
tér a gazdasági-kulturális emelkedés
előtt, az időzített etnikai bomba
hatástalanításával egész Európa
rengeteget nyerne. Hátrányai, hogy
még mindig nem állna helyre a
Kárpát-medence szerves egysége, de
a magyar igazságér zet is csorbulna,
hiszen ősi területeink jelentős része
továbbra is idegen megszállás alatt
maradna. A megvalósítás esélye igen
csekély, óriási ellenállásba ütközik,
azonban egységes, eltökélt,
erőszakos fellépéssel nem lehetetlen.
Ez a variáció összmagyar
támogatásra érdemes, ugyanakkor
ennél kevesebbel nem szabad
beérnünk.
D) A totális vagy teljes revízió, azaz a
mindent vissza (beleértve
Burgenland, Fiume és Horvátország
is!). Előnyei, hogy visszanyernénk
egész őshazánkat, így
igazságérzetünk hiánytalanul
kielégülhetne, a Kárpát-medence
egysége is minden téren
megvalósulhatna, s Magyarország
jelentős középhatalomként végre
megmutathatná, mire képes a saját
erejéből. Magyar oldalon megszűnne
a trianoni átok, föloldódna a 80 éves
sokk, s egy példaértékű (de nem
önmarcangoló!) kisebbségi
politikával valamennyi (kb. 50 %)
nemzetiség jól�=9tet, szabadságot,
igazi otthont és hazát találna nálunk,
valamint az eddiginél egy lényegesen
magasabb színvonalú kultúrkörbe
kerülne. Magyarország rövidesen
felzárkózna az európai élvonalhoz, s
szellemi kapacitásait, szerencsés
fekvését, kiváló adottságait okosan
felhasználva, gyors szaporodással
pár évtizeden belül akár a kontinens
vezető nagyhatalma lehetne.
Hátrányai, hogy a szomszédok
„kisemmizve” éreznék magukat (mint
mikor a rablótól elveszik a
zsákmányt!), nem szűnne a gyűlölet
és az ellenséges aknamunka, az
immár tekintélyes arányú hazai
kisebbség bujtogatása; a trianoni
pszichózist pedig fölváltaná a
Trianon előtti általános irigység. E
változat végrehajtásának,
kiharcolásának esélye majdnem
semmi, isteni csodát igényelne.
Európában senki sem támogatná, s
valószínűleg egy minden idegen
zsarolással dacoló színmagyar
kormány (hol van ma i lyen?) sem
merne belevágni. Ennek ellenére
jómagam (mindig szerettem a
kihívásokat, a reménytelen ügyeket)
erkölcsileg csak ezt tudom elfogadni
véglegesnek, s nyilván derék őseink is
e mellett voksolnának. Átmenetileg
hajlandó vagyok a C-variánsért is
síkraszállni, de soha nem feledve a
végcélt.
* * *
Tengernyi értelmetlen küszködés,
szüntelen pokoljárás, állandó lelki
kínlódás jutott és jut a magyarságnak
széles e világban. A határokon innen
és túl egyaránt végveszélyben
vagyunk! Arat köztünk a halál!
Mindez Trianon rettentő gyümölcse!
Annak a bánatfának sorsverte
termése, melyet 80 éve vérünkkel s
könnyünkkel öntözünk; és amelyet
halálunkra szövetkező esküdt
ellenségeink ültettek a vén Európa
kel lős közepébe. Bármilyen mélyek a
gyökerei, bármilyen vastag és
kemény a törzse, ki kell vágnunk,
tövestől ki kell szaggatnunk, ha élni
akarunk. Befejezésül örök tanulságul,
mindnyájunk bátorítására és
lelkesítésére, hadd idézzek néhány
szívbemarkoló gondolatot a Magyar
Írók Szövetségének 1920-as
kiáltványából.
„Az isteni törvények és az emberi
jogok nevében tiltakozik az a nemzet,
amely a világháborúnak minden
fordulatában győzhetetlen és
legszebb győzelmeiben lovagias volt.
Amelyet a nyugati hatalmak és a
velük társult balkáni hordák csak a
hazaárulás és egy idegen faji
ideológia gonosztevőivel és
őrültjeivel szövetkezve tudtak leverni,
megalázni és kirabolni. Európa
becsülete nevében tiltakozik az a
magyarság, melynek elszakított
területein egy nagy múltú, nemes
jellemű nép a poklok minden
gyötrelmeit szenvedi kulturálatlan
martalócoktól. A párizsi
béketervezetet írott papírnak
tekintjük, amely megíróira nézve
szégyenletes, a magyarságra nézve
pedig egyetlen sorában sem kötelező.
Nem változtatnak ezen bizonyos
képmutatóan eszközlendő fél-
engedmények sem. Végső, elszánt
ellenállásra szólítjuk fel a
magyarságot a demarkációs vonalon
innen és túl, s minden erőnket az
ellenállás szolgálatába állítjuk.
Minden eszközt megengedhetőnek
tartunk, minden szövetséget
megragadunk, minden fordulatot
kihasználunk, amely közelebb visz
minket testvéreinkhez és az igazság
diadalához. A párizsi béketervezet,
amely lábbal tiporja az
önrendelkezési jogot, megtagadja a
nemzettől az élet feltételeit, halálra
ítél egy ősi és nagy jövőjű
műveltséget, felmenti
Magyarországot minden műveltségi
szabály alól, szentesíti haragjának és
kétségbeesésének minden
mozdulatát. Megtagadjuk Nyugat-
Európától az emberiességet, a
műveltséget, sutba hajítjuk könyveit,
elzárjuk tőle szellemünket, egész
nemzedékekbe beoltjuk annak
emlékezetét, hogy mit jelentenek a
Nyugat álszent szólamai. Nincs
többé egyetlen csepp vérünk és
egyetlen jó gondolatunk Nyugat-
Európa számára. Igazunkat és
győzelmünket a történelem Istenének
kezébe és a magunk elszántságába
helyezzük. Éljen a területileg
egységes, hű nemzetiségeivel testvér,
szenvedéseiben megtisztult, s a
jövőben törhetetlenül bízó ezeréves
Magyarország!”
Ha nem is tehetjük, legalább tudjuk,
mit kellene tennünk!! Árpád apánk
egyetlen épkézláb maradéka sem
tűzhet maga elé vonzóbb és szentebb
célt, mint eltaposott hazánk, karóba
húzott népünk megmentését.
Dolgozzunk tehát minden erőnkkel,
teljes reménységgel a jobb sorsra
érdemes Magyarország
felvirágzásáért, az ördögi
cselszövéssel elh� �dított
nemzetrészek és szülőföldjük
visszaszerzéséért! A magyarok Istene
világosítsa meg elménket, és
bátorítsa szívünket ebben az életre
szóló, gyönyörű küzdelemben!
Irodalom:
– Trianon Kalendárium 1997, 1998,
1999
– Gondolatok a nemzetért
(antológia)
– Mentsük meg a hazát! (történelmi
és nemzetvédelmi antológia)
– Kitörés a pokolból (történelmi és
nemzetvédelmi antológia)
– Összeesküvés a világ ellen (a
magyarországi és amerikai Védőkar
Mozgalom vizsgálati anyaga)
– Jelentések a határokon túli magyar
kisebbségek helyzetéről (antológia)
– Badiny Jós Ferenc: Igaz
történelmünk vezérfonala Árpádig
– Henri Pozzi: Századunk bűnösei +
A háború visszatér…
– Yves de Daruvár: Trianon – A
feldarabolt Magyarország
– Raffay Ernő: Trianon titkai…
– Palotás Zoltán: A b=3�keszerződések
katasztrofális következményei
– Tormay Cecile: Bujdosó könyve
– Málnási Ödön: A magyar nemzet
őszinte története
– Rónai András: Térképezett
történelem
– Marschalkó Lajos: Világhódítók +
Országhódítók
– Galántai József: Trianon és a
kisebbségvédelem
– Jámbor János: Törpeállamok a
történelmi Magyarország földjén
– Duray Miklós: Önrendelkezési
kísérleteink
– Lángi A. Mária: Trianon
– Kollányi Károly: Trianoni
boszorkánykonyha
– Pat Robertson: Az új világrend
– Hernádi Tibor: A II. világháború
igaz története
– Különböző nemzeti újságok,
folyóiratok vonatkozó cikkei,
tanulmányai
(Szeged, 1999 szeptemberében)
Megjegyzés: Ez a tanulmány a
Magyar Műveltség Szolgálat 1999-es
összmagyar pályázatára készült, ahol
kiemelt első díjat nyert. Olvasd,
másold és terjeszd minél szélesebb
körben!
Vitéz Siklósi András
a Tárogató főszerkesztője, a Turul
Szövetség elnöke;
Siklósi András
Kegyetlen Párizs
Hiába riszálod magad
hiába csillogsz-villogsz
hiába ölelsz polip-karjaiddal
nem érdekelsz nem esem hasra tőled
Számomra nem vagy a fény városa
sem Ady vagy Illyés bódító menedéke
Nekem a Szajna az alvilág folyója
karcsú hídjaid hanyatt dőlt kurtizánok
csipkés tornyaid faragott tilalomfák
édes illatod rothadó csatornabűz
virágos parkjaid gyászos
temetőkertek
Nem vonzanak zsúfolt utcáid híres
mulatóid
pazar festményeid szobraid s
palotáid
Hidegen hagynak csábító kincseid
idegenek bohém gondtalan lakóid
megvetem hamis forradalmad
Nem hat meg talmi ragyogásod
�=6sszes praktikád lepereg rólam
Nekem egy fortyogó trópusi mocsár
vagy
honrablók vára szatírok bűntanyája
pestises bordély rettegett
viperafészek
Gyűlöllek Párizs
hazám megrontója fajtám gyilkosa
Tántorgok benned mint a részeg
utálom minden porcikádat
kitépem gőgös Tigris*-bajszod
s leköpöm álnok arcodat
A hazugság rideg fővárosa vagy
Európa körbenyalt alfele
a pokol megkövült hányadéka
a barbárság és gyalázat metropolisza
Maga a halál vagy népem koporsója
villámló hentesbárd reccsenő bitó
sikoltó guillotine
Megátkozlak Párizs
fulladj meg égj porig
dőlj össze süllyedj el örökre
magyarok vérivó hóhéra
te szívtelen Versailles te szörnyű
Trianon
(* Clemenceau gúnyneve)
„És megismertétek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (János 8,32) 